Egyszer volt, hol nem volt, egy színes kis város szélén élt két különös lény: Boldogság és Mérgesség. Ők nem voltak emberek, sem állatok, hanem érzések, akiket csak azok láthattak, akik igazán figyeltek a szívükre.
Boldogság mindig nevetett. Sárga kabátot hordott, szivárványszínű cipőben szökdécselt, és amerre járt, virágok nyíltak.
Mérgesség viszont gyakran dühös volt. Pirossal futotta be az arcát, fújtatott, toporzékolt, és néha olyan hangos volt, mint egy kisvihar. Sokan megijedtek tőle.
Egy nap találkoztak egy padnál, ahol egy kisfiú ült szomorúan: Balázs.
Balázs nem tudta eldönteni, mit érez. Egyszer sírt volna, aztán nevetett egy kicsit, aztán mérges lett, aztán megint csak csendben ült. Boldogság és Mérgesség egymásra néztek.
– Hahó! – szólt Boldogság. – Szükséged van egy kis vidámságra?
– Várj csak! – vágott közbe Mérgesség. – Lehet, hogy előbb egy jó kis morcos morgás kell neki!
Balázs felnézett.
– Ti ketten… mindig veszekszetek?
– Nem veszekszünk – felelte Boldogság. – Csak nagyon mások vagyunk.
– De néha együtt kell lennünk, hogy valaki jobban érezze magát – bólintott Mérgesség.
És Balázs akkor megértette: aznap az óvodában összetört a kedvenc játéka, és mérges lett. De aztán az egyik barátja megölelte, és akkor boldog lett. Mindkettő igaz volt.
– Lehet, hogy… ti ketten barátok vagytok? – kérdezte.
Boldogság és Mérgesség egyszerre nevettek.
– Néha igen, néha nem – mondta Boldogság.
– De az biztos, hogy egymás nélkül nem lennénk teljesek – tette hozzá Mérgesség.
És attól kezdve Balázs már nem ijedt meg, ha dühös volt. Tudta, hogy Mérgesség csak meglátogatja, aztán jön majd Boldogság is. Mert ők ketten nem ellenségek – csak egy történet két oldala.
És ha néha összekapnak is, végül mindig megbékélnek – pont, mint az igazi jó barátok.



