Az erdő mélyén, egy csendes patak partján élt egy hódcsalád. Ott lakott Berci, a legfiatalabb hód is, aki mindig valami furcsát tett. Míg a testvérei fát rágtak és gátat építettek, Berci inkább leveleket gyűjtött, kavicsokat rendezgetett, és sokat nézte a felhőket.
– Miért nem segítesz inkább a gátnál? – kérdezte apukája.
– Mert én… én hidat akarok építeni, nem gátat! – felelte Berci.
A többi hód csak hümmögött.
– Hód vagy, nem hídépítő! – mondogatták.
De Berci nem adta fel. Nap mint nap gyűjtötte a jó formájú ágakat, sima köveket, és titokban, a patak egy másik részén elkezdte építeni a saját kis hídját.
Egy nap hatalmas eső zúdult az erdőre, és a víz megáradt. A nagy hódgát megrepedt, és egy csomó kis állat a túlparton rekedt: egerek, sünik, még egy kis őz is.
A hódok tanácstalanul álltak a parton.
És ekkor Berci előlépett.
– Gyertek utánam! – kiáltotta.
Elvezette őket a saját, kis hídjához. Nem volt tökéletes, kicsit billegős, de át lehetett rajta kelni. Az állatok megmenekültek.
Mindenki ámulva nézte.
– Ez… ez tényleg működik! – hüledezett az apukája.
– Berci, te hód vagy… de kicsit mérnök is!
És attól a naptól kezdve már nem csak gátakat építettek a hódok az erdőben – hanem hidakat is. Berci pedig boldogan nézett a felhőkre, miközben tudta: jó dolog másként gondolkodni.
Véget ért a mese, de Berci hídja még ma is ott áll… talán egy kis pataknál, valahol a fák között.



