Egyszer volt, hol nem volt, az óceán mélyén élt egy hatalmas kék bálna, akit Benedeknek hívtak. Benedek büszke volt arra, hogy ő az óceán legnagyobb lakója, és minden reggel a tenger felszínére úszott, hogy vidám énekével felébressze a többi tengeri állatot. Benedek dalai olyan gyönyörűek voltak, hogy még a korallok is finoman rezegtek, mintha táncra kelnének.
Egy napon azonban valami különös történt. Amikor Benedek elkezdte a reggeli dalát, egyetlen hang sem jött ki belőle. Hiába próbálkozott újra és újra, csak néma buborékokat fújt a vízbe. Az óceán hirtelen csendessé vált, és Benedek szíve elszorult.
– Mi történhetett a hangommal? – töprengett szomorúan.
Benedek elindult, hogy megkeresse a hangját. Az első állomása egy korallzátony volt, ahol régi barátja, Csillám, a szivárványhal élt.
– Csillám, nem találom a hangom! Nem tudsz segíteni? – kérdezte Benedek kétségbeesetten.
Csillám elgondolkodott, majd így szólt:
– Talán a hangod a Tenger Rejtett Dala része lett. Azt mondják, ez egy varázslatos dallam, amely az óceán mélyén szunnyad. De csak azok találhatják meg, akik igazán hallgatnak és megértenek.
– Hogyan hallhatnám, ha már nincs hangom? – kérdezte Benedek.
– Nem mindig a szavakban van az erő – felelte Csillám mosolyogva. – Menj, és keresd meg a Kagylóhegyet. Ott kezdődik az utad.
Benedek a mélyebb vizek felé úszott, ahol a Kagylóhegy magasodott. Az út során találkozott Buborékkal, a vidám delfinnel.
– Benedek! Miért vagy ilyen csendes? – kérdezte Buborék, miközben vidáman körbe-körbe úszkált.
– Elvesztettem a hangom, és azt keresem – felelte Benedek.
– Akkor jó helyen jársz! A Kagylóhegy közelében él az Öreg Teknős. Ő talán segíthet.
Amikor Benedek elérte a Kagylóhegyet, az Öreg Teknős már várt rá.
– Üdv, Benedek! Hallottam, hogy keresel valamit – mondta bölcsen.
– A hangomat – felelte Benedek.
Az Öreg Teknős elmosolyodott.
– A hangod nem veszett el. A tenger dala megőrizte. Hogy visszakapd, a szíveddel kell hallgatnod. Kövesd a zátonyt a Holdvilág Mélyére!
Benedek tovább úszott, egészen addig, amíg az óceán olyan mély lett, hogy a napfény már nem érte el. Csak a Hold fénye világította meg a vizet, és a csend olyan különleges volt, hogy Benedek szinte érezte a dallamot a szívében.
Egy hatalmas kagyló állt előtte, és ahogy közelebb úszott, halk, gyönyörű dallam kezdett szólni. Benedek behunyta a szemét, és hagyta, hogy a dallam átjárja.
Hirtelen érezte, hogy a hangja újra megvan. Egy lágy, mély tónusú dal tört elő belőle, amely összhangban volt a kagyló zenéjével. A dallam az egész óceánon átzengett, és minden tengeri állat csatlakozott hozzá.
Benedek boldogan tért vissza a felszínre, és ismét vidáman dalolt. De most már tudta, hogy a hangja nemcsak az övé, hanem az óceáné is. Azóta minden reggel, amikor Benedek énekel, az óceán összes lakója csatlakozik hozzá, és együtt teremtik meg a Tenger Rejtett Dalát.
A hangunk mindig része egy nagyobb egésznek. Néha csak meg kell állnunk és hallgatnunk, hogy megtaláljuk azt, ami igazán fontos.
