Messze, messze az óceán mélyén, ahol a víz sötétkék és a buborékok dalolnak, élt egy bálna, akit Benedeknek hívtak.
Benedek nem volt a legnagyobb bálna a tengeren, de volt benne valami különleges: egy aranyfolt a hátán, ami csak akkor csillant meg, ha őszintén nevetett. És Benedek sokat nevetett.
De volt valami, amitől mégis félt: a felszín. Sosem mert egészen felúszni. A többi bálna már régen szökdécselt a hullámok között, de Benedek mindig csak alul úszott, és úgy gondolta:
– Túl fényes, túl zajos, túl… ismeretlen.
Egy napon azonban valami különös történt.
Egy kis tengeri csikó, akit Csillagnak hívtak, kétségbeesetten kérte Benedek segítségét:
– Eltévedtem! A családom a felszín közelében van, de én nem tudok odatalálni egyedül…
Benedek nagyot nyelt. A felszín? Oda ő még soha…
De lenézett a pici csikóra, és így szólt:
– Akkor hát… induljunk.
Lassan, buborékokon át, korallokon keresztül emelkedtek egyre feljebb. A víz világosabb lett, melegebb, és Benedek szíve egyre hevesebben dobogott.
Aztán egyszer csak áttört a napfény, és Benedek először dugta ki a fejét a vízből.
Minden csillogott. A tenger selymesen hullámzott, a sirályok kacagtak, és Csillag felkiáltott:
– Ott vannak! Ott a családom!
A kis tengeri csikó boldogan úsztak el, de még visszanézett:
– Köszönöm, Benedek! Te vagy a legbátrabb bálna, akit ismerek!
És akkor Benedek nevetett. Hangosan, őszintén. És a napfény rávetült a hátára, ahol az aranyfolt ragyogni kezdett.
Most már nem félt. Mert tudta, hogy a bátorság nem azt jelenti, hogy nincs félelem – hanem azt, hogy segítünk akkor is, ha félünk.
És onnantól kezdve Benedek gyakran úszott fel a felszínre. Néha csak nézett, néha fröcskölt, de mindig mosolygott.
És a tenger tudta: az aranyfoltos bálna nemcsak nevetni tud – hanem bátornak lenni is.
