Az erdő szélén, a sűrű bokrok között élt egy kíváncsi, kissé kócos vaddisznó, akit Bendegúznak hívtak. Bendegúz szerette a sarat, a makkot, meg persze azt, ha mindenki rá figyel. És mivel nem tudott csendben maradni, mindig történt körülötte valami hangos.
Egy napon az erdei állatok gyűlést tartottak a Nagyréten.
– Kéne egy új ösvény a patakhoz! – röfögte a borz.
– Igen, mert mindig belesüllyedünk a sárba! – panaszkodott a nyúl.
– Valaki kéne, aki áttöri a bokrokat – dünnyögte a bagoly.
Erre Bendegúz felkapta a fejét:
– Én! Én áttöröm! Senki se túr jobban, mint én!
És már száguldott is – vagyis inkább csörtetett – a bokrok közé. Ám ahogy nagy lendülettel belefutott az első cserjébe, beleakadt a fenekével egy borostyánba, a hátán meg ráragadt egy régi madáretető.
– Bendegúúúz…! – nevetett az egész rét. – Te inkább egy egyfős mozgó komédia vagy, nem útépítő!
Bendegúz először megsértődött. De aztán megcsóválta a fülét, letúrta magáról a madáretetőt, és így szólt:
– Akkor inkább építek egy csúszdát a sárba! Aki lecsúszik rajta, rögtön a pataknál landol!
És képzeld csak: ez annyira jó ötlet volt, hogy másnap már sorban álltak a nyulak, mókusok, sőt még a róka is, hogy lecsússzanak a Bendegúz-féle sár-csúszdán.
Így lett Bendegúz nemcsak a leghangosabb, hanem a legmókásabb mérnök is az erdőben.
Véget ért a mese, de ha sárban látsz boldog patát, lehet, hogy Bendegúz járt arra.
