Az erdő mélyén, egy öreg tölgyfa tövében élt egy borz, akit Bendegúznak hívtak. Nem volt hangos, nem volt kapkodós – Bendegúz szerette a nyugalmat, a friss föld illatát, és legfőképp: kertészkedni.
Míg más állatok szaladgáltak, Bendegúz apró lapátjával dolgozott a kiskertjében. Ültetett répát, retket, virágot, sőt, még eperpalántája is volt.
Az erdő lakói néha nevetgéltek:
– Minek ennyi virág, Bendegúz? Nem is eszel virágot!
– Miért nem pihensz inkább a napon?
De Bendegúz csak mosolygott.
– Mert a virágok mosolyognak vissza. És ha egyszer baj lesz, a kert mindig segít.
Egy nap azonban hatalmas vihar söpört végig az erdőn. A fák ágainak egy része letört, a mókusok odúja elázott, a nyuszik ürege beomlott.
Másnap az állatok tanácstalanul álltak az erdő közepén.
Ekkor előlépett Bendegúz.
– Gyertek velem! – mondta.
És amikor megérkeztek a kis kertjébe, a virágok még mindig illatoztak, a répa és a retek épen álltak a földben.
– Amíg ti rohangáltatok, én készültem. Mindenkinek jut valami. És virág is van, hogy mosolyogjunk újra!
Az állatok meghatódtak. Együtt szüreteltek, rendbe tették az erdőt, és estére már mindenki tudta:
Bendegúz kertje nem csak földből áll. Hanem szeretetből is.
És attól a naptól fogva minden tavaszon együtt ültettek virágot.
Véget ért a mese, de ha az erdőben valahol virágillatot érzel, lehet, hogy Bendegúz kertje van a közelben.
