Egy szép tavaszi napon Babó az udvaron játszott. Homokot lapátolt, autókat tologatott, és időnként a fűbe huppant nevetve.
Ekkor érkezett meg Fanni, az ő kedvenc nagy unokatestvére. Magas volt, mosolygós, és mindig hozott magával valami titokzatos ötletet.
– Szia Babó, készen állsz egy kalandra? – kérdezte Fanni.
Babó felugrott:
– Igen! De hol van a kaland?
Fanni előhúzott egy színes krétát, és így szólt:
– Ma rajzolunk egy varázsjárdát! Ez nem akármilyen krétacsík lesz, hanem olyan, amelyik életre kel. Ha rálépsz, elvisz minket egy képzeletbeli világba!
Babó tágra nyílt szemekkel nézte, ahogy Fanni szivárványszínű vonalakat húz a járdára. Amikor kész lett, Fanni így szólt:
– Képzeld el, hogy ez itt egy rakétaindító!
Babó rálépett a krétacsíkra, és hangosan kiáltotta:
– Hááárom, kettő, egy… Indulááás!
És abban a pillanatban, legalábbis képzeletben, felszálltak! A járda hullámzott, színek forogtak körülöttük, és Babó a legnagyobb csillagkalapban ült egy képzeletbeli űrautóban, Fanni pedig a pilóta volt.
Eljutottak a „Krumplipüré bolygóra”, ahol minden fa tejföllel volt megszórva, aztán átsuhantak a „Palacsinta-gyűrűkön”, majd megpihentek a „Pihepuha Holdmezőn”.
Babó nevetett:
– Ez a legjobb nap az egész világon!
– Mert együtt vagyunk – mosolygott Fanni.
A nap végén, amikor a kréta már csak kis csonkokban maradt, és a képzelet lassan elcsendesedett, Fanni Babó vállára tette a kezét.
– Tudod, kicsi kuzin, te vagy a legjobb űrtárs, akit valaha kívánhattam.
Babó fáradtan, de boldogan válaszolt:
– Én meg téged szerlek a legjobban.
És így telt el egy tökéletes délután – ahol a szeretet és a képzelet kéz a kézben járt.
Véget ért a mese, de ha egyszer egy színes krétacsíkot látsz a járdán… lehet, hogy Babó és Fanni már újra úton vannak.
