Egy igazi mese bátorságról, barátságról, és egy szikrányi varázslatról
Egy esős délután, amikor az égbolt szürkére festette az ablakot, Babó unatkozva üldögélt a nappaliban. A pocsolyák az utcán ásítoztak, a teája már langyos volt, és semmi sem történt… egészen addig, amíg le nem vett egy régi könyvet a polcról. A borítón ez állt:
„A Vulkánsziget titka”
Ahogy Babó kinyitotta, a szobát hirtelen egy puha szél töltötte meg – mintha az oldalakon lakó mesék mind egyszerre sóhajtottak volna. Aztán… zsupsz! Egy szempillantás alatt Babót elnyelte a könyv, és már nem is a nappaliban volt többé.
Ott találta magát egy forró, buja szigeten. A fák levelei akkora árnyékot adtak, mint egy napernyő, a földből meleg pára szállt fel, és valami távoli morajlás folyamatosan zümmögött a levegőben.
A föld megremegett. A madarak felszöktek az égbe. És a pálmák mögül előbújt… egy hatalmas, szelíd tekintetű dinó.
– Szia – mondta mély hangon. – Te vagy az olvasó?
– Öhm… talán? – pislogott Babó. – Azt hiszem, csak el akartam olvasni a könyvet…
– Én vagyok LávaLóri – bólintott a dinó. – A Vulkánsziget utolsó őrzője. És azt hiszem, pont rád vártunk.
LávaLóri elmagyarázta, hogy valaha sok dinó élt a szigeten. A vulkán közepén izzott a Békés Lángkő, egy varázskő, ami megnyugtatta a föld mélyén szundikáló tűzóriást. De most – valaki elvitte a követ. És ha nem kerül vissza napnyugtáig, a vulkán felébredhet… és akkor a szigetnek búcsút inthetnek.
Babó nem tétovázott. – Induljunk! – mondta, és már pattant is Lóri hátára.
Átkeltek meleg lávapatakokon, ahol lávakaticák pattogtak a köveken. Sétáltak zöld páfrányerdőkön át, ahol a gőz úgy gomolygott, mint álom a reggelben. Találtak egy gombamezőt, ami úgy zümmögött, mint egy alvó méhkas. Végül egy mély, sötét üreghez értek.
Ott lent, a sötétben, valaki nevetett.
Egy kis sárkánygyík játszott – a Békés Lángkővel! Labdázott vele, és minden dobás után a kő vidáman felvillant, mintha élvezné.
– Hé, azt vissza kell vinnünk! – kiáltott Babó.
– De olyan szép! – panaszkodott a kis gyík. – Világít, mint egy csillag. A barátom lett.
Babó leguggolt hozzá, és lágyan mondta:
– Tudod… ha most segítesz, te is hős lehetsz. Nem kell búcsút mondanod a kőnek – emlékezni fog rád, ahogy a sziget is.
A kis gyík elgondolkodott… majd boldogan átadta a követ. – Akkor én is része leszek a mesének? – kérdezte csillogó szemmel.
– Örökre – bólintott Lóri.
Lóri óvatosan visszavitte a követ a vulkán szívébe. Ahogy a kő a helyére került, a föld megnyugodott. A füst eloszlott. A madarak visszatértek. A sziget fellélegzett.
A nap lement, de a csillagok kigyúltak az égen. Babó és LávaLóri ott ültek a kráter szélén, és a csönd olyan békés volt, mint egy mese vége.
– Köszönöm – mondta Lóri. – Most már tudom, hogy nem vagyok egyedül.
Babó elmosolyodott.
– Ez volt… LEGENDÁS.
És abban a pillanatban… zsupsz! Visszazuhant a nappaliba. A könyv ott feküdt előtte, nyitva. És az utolsó oldalon egy rajz volt: egy kisfiú és egy dinó, kéz a kézben a vulkán peremén.
Alatta egy mondat:
„Aki elhiszi, hogy hős lehet… az az is lesz.”
Vége.
