Egy nyári reggelen, amikor a nap úgy sütött, mintha csak egy hatalmas narancssárga palacsinta lenne az égen, Babó izgatottan szaladt ki az udvarra.
Az ajtó előtt ott állt egy piros, csillogó, Villám McQueen-es bicikli, amin még a villogó lámpák is működtek, és az oldalára ez volt írva:
„95 – Száguldj, mint a villám!”
– Ez az enyém?! – kérdezte Babó tágra nyílt szemekkel.
Anya mosolygott, Apa pedig kacsintott:
– Egy igazi versenyzőnek igazi versenybicikli jár!
Babó felült, kicsit billegve, de hatalmas lelkesedéssel. Anya a kormányra egy kis kulacsot kötött, Apa meg beállította a segédkerekeket.
– Gyerünk, bajnok! – biztatta őt Apa.
– Csak ne felejts el kanyarodni! – nevetett Anya.
Babó elindult. A kerékpár kerekei surrogtak a kavicson, a kormány büszkén állt, és a bicikli mintha tényleg azt mondta volna:
– Száguldunk, Babó! Mint Villám McQueen!
Az udvar körül kis versenypályát rajzoltak krétával. Babó az első kört kicsit döcögve tette meg, a másodikat már suhanva, a harmadiknál pedig olyan gyors volt, hogy még a fűszálak is tapsoltak.
De egyszer csak – hopp! – leesett az egyik segédkerék.
Babó megállt. Nézte a kereket, aztán Anyára és Apára nézett.
– Most mi lesz?
Apa leguggolt.
– Szerinted meg tudod csinálni egyedül?
Babó bólintott. Szorított egyet a kormányon, és újra elindult – segédkerék nélkül.
Lassan, majd gyorsabban… és aztán már úgy suhant, mint a szél.
Anya tapsolt, Apa integetett, Babó pedig kiáltott:
– Nézzétek! Én vagyok Villám Babó!
Amikor megállt, piros arccal, csupa mosolyban, Anya átölelte:
– Te vagy a mi bajnokunk. Nem azért, mert gyors vagy, hanem mert bátran próbálkoztál.
Babó csak annyit mondott:
– És Villám McQueen is biztosan büszke lenne rám!
Véget ért a mese, de ha látsz egy piros kis biciklit száguldani a parkban… lehet, hogy Babó hajtja. Villám-sebességgel.
