Egyszer volt, hol nem volt, egy kedves kis házikóban élt egy család: Apa, Anya és a hároméves Babó. Babó kicsi volt, de a szíve óriási – tele volt kíváncsisággal, öleléssel, és persze ezer kérdéssel.
Egy reggel, amikor kint esett az eső, Babó az ablaknál állt, és aggódva nézte a kertet.
– El fog ázni a fű, meg a virágok! – mondta nagy komolyan.
– Az eső éppen azért jó, hogy megigyák a növények – mosolygott Anya.
– De ha sok eső van, akkor kell egy napernyő a virágoknak is – tette hozzá Babó bölcsen.
Apa nevetett, és kacsintott:
– Tudod mit? Ma építünk egy láthatatlan napernyőt, ami megvéd mindent… de csak az látja, aki igazán hisz benne.
– Én hiszek benne! – kiáltotta Babó, és már húzta is a gumicsizmáját.
Kint a kertben Babó és Apa gallyakat, leveleket, madártollat és egy régi tüllfüggönyt gyűjtöttek össze. Anya közben teát főzött, és titokban egy kis papírzászlót is készített, amire ráírta:
„Ez itt Babó varázsernyője”
A végén a három kis kertlakó megállt a saját készítésű, kissé ferdén álló, de szívből épített „ernyő” alatt.
– Most már a virágok is védve vannak – mondta Babó. – Még ha az eső jön is, mi figyelünk rájuk.
Apa megsimogatta Babó buksiját.
Anya lehajolt hozzá, és azt suttogta:
– Tudod, Babókám, mi is olyan napernyők vagyunk neked. Láthatatlanul is mindig vigyázunk rád.
És Babó boldogan nézett fel a szürke égboltra. Mert aznap megtanulta, hogy a legnagyobb védelem nem látszik, csak érezni lehet – mint a szeretetet.
Véget ért a mese, de a napernyő azóta is ott van. Talán pont a te kerted fölött is.
