(Egy különleges utazás a Mosolymezőre)
A történet egy különleges reggelen kezdődött.
Babó, a bátor rendőrautó-versenyző, épp a garázsban szundikált, amikor megszólalt a vészvillogó.
– Figyelem! Figyelem! – szólt a hangosbemondó. – Az Ezüstvillám nevű elektromos vonat lerobbant az állomáson, de nagyon sürgősen el kell vinni a gyerekeket a Mosolymezői táborba! Van itt valaki, aki tud vezetni elektromos vonatot?
Babó felkapta a visszapillantóját.
– Vezettem már versenyt, üldözést és fagylaltos furgont is… miért ne próbálnám ki a vasutat?
Pillanatok alatt átalakították vonatvezetővé – egy kis sapka, egy műszerfal, és már útra is készen állt.
A peronon már ott várt az Ezüstvillám. Egy hosszú, karcsú, szikrázó elektromos vonat volt, akinek az arca az első kocsin mosolygott.
– Szervusz! Én vagyok Villanyos Vince! – szólt a vonat vidáman. – De ne izgulj, én is tudok kanyarodni! Csak… néha kicsit sokat beszélek. Mármint tényleg. Nagyon.
– Csak menjünk, Vince. Beszélhetsz, amíg nem gurulsz le a sínről! – nevetett Babó.
De még valaki felszállt a mozdonyra…
– Hahóóó! Helyem van a vezetőfülkében? – szólt valaki kis, ropogós hangon.
Babó hátrafordult: egy nagy, csokidarabos süti ugrott be mellé. Két kis lába volt, gülü szemei, és folyamatosan morzsált maga után.
– Én vagyok Csokipók, a beszélgető süti! – mondta. – Tudok térképet olvasni, énekelni, és ha kell, elfoglalom a gyerekeket kekszmesékkel!
Babó csak pislogott.
– Ez egy nagyon furcsa nap lesz… – mondta, de közben mosolygott.
A kalandos utazás
A vonat kigördült az állomásról. Villanyos Vince dalolva zakatolt:
– Csiki-csatt, csiki-csatt, én vagyok a sín-úttörő!
Babó koncentrált a kanyarokra. Csokipók pedig megállás nélkül beszélt:
– Tudtátok, hogy a mazsola valójában szőlő? És hogy a keksz nem mindig kerek? És hogy egyszer beleestem egy tejesbögrébe? Na, az kaland volt!…
De egyszer csak egy alagút bejáratánál valami szikla hullott le a sínekre!
– ÁÁÁÁÁ! – kiáltotta Vince. – Fék! Fék! Féééééééééééék!
Babó villámgyorsan mozdult. A vonat kormányát elfordította a segédburkolatra, egy külön sínre, amit csak vészhelyzetben használtak.
Sikerült megállniuk. Centikre a sziklától.
– Ez… izgi volt! – szuszogta Csokipók. – De lehet, hogy kicsit odasültem…
Babó kiszállt, megvizsgálta a pályát, és Villanyos Vince-t megnyugtatta:
– Ne aggódj, haver. Csak egy kis akadály, de együtt túl vagyunk rajta.
A gyerekek az utolsó vagonban tapsoltak.
Megérkezés
Végül a Mosolymezői táborban nagy ünneplés fogadta őket.
– Hurráááá Babó! Hurráááá Vince! És… köszönjük Csokipókot! – kiáltották nevetve.
Csokipók meghajolt.
– Keksz tisztelettel!
Villanyos Vince úgy csilingelt, hogy a madarak is vele dúdolták a dalt. Babó pedig csak mosolygott, és levette a vonatvezető-sapkát.
– Tudjátok mit? Ez volt életem legédesebb járata.
Vége.
