Egyszer volt, hol nem volt, nem is olyan régen, egy csendes, fényes kórházban történt valami egészen különleges. Egy kisfiú, akit Babónak neveztek el, úgy döntött, hogy megérkezik a világra.
Anya és Apa már régóta várták őt. Minden este Babóról beszélgettek, megsimogatták a pocakot, és elképzelték, milyen lesz majd, ha velük lesz.
– Vajon kire fog jobban hasonlítani? – kérdezte Anya.
– Talán rád lesz kíváncsi szeme, de tőlem örökli a vidámságot – nevetett Apa.
És elérkezett az a reggel. A levegő friss volt, mintha maga a világ is készülne valami szépre. A madarak halkan csiripeltek a kórház ablaka alatt, bent pedig Anya és Apa kéz a kézben várták a legnagyobb kaland kezdetét.
Apa végig ott volt Anya mellett. Fogta a kezét, bátorította, és néha együtt nevettek, néha csendben csak egymásra néztek. Együtt várták Babót. Az idő hol gyorsan, hol lassan telt, de végül eljött a pillanat.
Egy apró, meleg, rózsaszín kis csoda született meg. Egy pici arcocska, csukott szemek, és egy hatalmas, „OÁÁÁ!” – amivel Babó bejelentette:
– Itt vagyok! Itt vagyok, világ!
Apa könnyeit nem tudta visszatartani.
– Annyira szép vagy… – suttogta halkan. – A mi fiunk vagy. A mi Babónk.
A nővérke óvatosan betakarta Babót egy puha takaróba, és először Anyához tette, aki épp úgy ölelte meg, ahogyan Babó álmaiban már ismerte: melegséggel, biztonsággal. Aztán Apa is megkapta Babót a karjaiba. Először tartott kisbabát. És ez a kisbaba az ő fia volt.
– Nézd, milyen nagy kezed van hozzá képest! – mondta Anya mosolyogva.
– Igen, de ő a legerősebb itt – mondta Apa. – Mert ilyen picin is elfér benne a világ minden szeretete.
Aznap a kórházi szobában nem volt semmi más, csak szeretet, csend, és a lélegzetük, ahogy hárman együtt, új családként elkezdték az első közös napjukat.
Babó nem szólt semmit. Csak néha mocorgott, néha halkan szuszogott, és egyszer, amikor Apa egészen közel hajolt hozzá, mintha mosolygott volna. Vagy lehet, hogy csak Apa képzelte – de neki ez épp elég volt.
És amikor este lett, és kint már csillagok gyulladtak, Anya és Apa egymás kezét fogva nézték a kiságyban fekvő Babót.
– Holnap új nap kezdődik – mondta Anya.
– Igen – bólintott Apa. – De ez volt életünk legszebb napja.
És így született meg Babó – egy mosolyban, egy könnycseppben, egy halk „oáá”-ban – és abban az ölelésben, ami sosem engedi el őt.
