Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit Máténak hívtak. Egy este, amikor Máté az ágyában feküdt, és álmosan nézte a csillagokat az ablakon át, hirtelen egy különös, lágy szárnysuhogást hallott. Kinyitotta a szemét, és mit látott? Egy gyönyörű, aranyszárnyú madár repült be az ablakán.
– Ne félj, Máté – szólt a madár, és óvatosan letelepedett az ágya szélére. – Azért jöttem, hogy elvigyelek egy varázslatos helyre, ahol minden békés és nyugodt.
Máté kíváncsian nézett a madárra, aki lágyan megsimogatta őt az egyik aranyos tollával. Ebben a pillanatban Máté úgy érezte, mintha egy puha, meleg felhő ölelné körül. A madár finoman a szárnyára emelte, és óvatosan kirepült vele az ablakon át.
Az éjszakai égbolt csillagokkal volt tele. A hold fényesen ragyogott, és minden csillag mosolygott Mátéra. Az aranyszárnyú madár halk, megnyugtató dallamot énekelt, és lassan repült vele egy titokzatos, gyönyörű helyre – a Nyugalomvölgybe.
Amikor megérkeztek, Máté ámulva nézett körül. A völgy tele volt lágyan hajlongó fákkal, amik úgy susogtak, mintha azt mondanák: „Itt mindig biztonságban vagy.” A földet puha, zöld fű borította, ami simogatni látszott a lábakat. Egy kis tó tükrözte az ég csillagait, és apró halak csillogtak benne, mintha nevetgéltek volna.
– Ülj le itt, Máté – mondta a madár, miközben egy szép, puha mohás helyre mutatott. – Ez a hely mindig itt lesz, hogy vigyázzon rád. Ha valaha aggódnál vagy félnél, csak gondolj erre a völgyre, és minden rendben lesz.
Máté leült a mohára, és hallgatta a madár énekét. A dallam olyan szép volt, hogy szemei lassan lecsukódtak, és szíve megtelt békével. Az egész világ csendes és nyugodt lett körülötte. A madár lágyan így szólt:
– Most már alhatsz, Máté. Álmaidat én őrzöm, és minden álmom szép lesz, csak neked.
Máté mosolyogva szenderült álomba, mert tudta, hogy az aranyszárnyú madár és a Nyugalomvölgy mindig vele lesznek, ha szüksége lenne rájuk.
Jó éjszakát, Máté – suttogta a madár, és halkan elrepült.


