A végtelen óceán fölött, ahol a hullámok lassan ringatták a vizet, egy sziklás szigeten élt egy kis albatroszfióka, Albi.
Albi még soha nem hagyta el a szigetet. Minden nap figyelte, ahogy a szülei és a többi felnőtt albatrosz magasra emelkedik a szélben, és hosszú utakat tesznek meg az óceán felett.
– Én is szeretnék repülni messzire! – mondogatta izgatottan.
De amikor megpróbálta a szárnyait kitárni és nekifutni, mindig megingott, és visszahuppant a puha fűbe.
– Még nem vagy elég erős – mondta neki a mamája kedvesen. – Az albatroszok nagy utazók, de először meg kell tanulnod érezni a szelet.
Albi elhatározta, hogy megfigyeli a szelet, és megtanulja, hogyan lehet igazán szabaddá válni a levegőben.
Másnap reggel Albi leült a szikla peremére, és figyelni kezdte az eget.
Látta, ahogy a felnőtt albatroszok könnyedén siklanak a levegőben, nem csapkodtak a szárnyaikkal, hanem hagyták, hogy a szél vigye őket.
– Nem kell kapkodni – suttogta magának. – Csak hagynom kell, hogy a szél segítsen.
Amikor újra próbálkozott, már nem sietett. Hagyták, hogy a szél átsimítsa a tollait, és érezte, ahogy megemeli.
Ekkor egy nagyobb szélroham érkezett. Albi kitárta a szárnyait, és hirtelen a levegőbe emelkedett!
Először meglepődött, aztán boldogan felnevetett.
– Repülök! – kiáltotta.
Albi egyre magasabbra emelkedett, és hamarosan már a végtelen óceán fölött siklott. A hullámok csillogtak a napfényben, és a szigetek apró pöttyöknek tűntek a távolban.
Ahogy repült, egy öreg albatrosz, Szellő bácsi, mellé siklott.
– Szép munka, fióka! – mondta. – Most már igazán albatrosz vagy!
Albi büszkén nézett körbe.
– De merre menjek? – kérdezte.
Szellő bácsi mosolygott.
– Az albatroszok nem egy cél felé mennek – mi a széllel utazunk. Hagyd, hogy vezessen, és mindig megtalálod a helyes utat.
Albi elgondolkodott, aztán hagyta, hogy a szél vigye magával. És tudta, hogy innentől kezdve az egész világ az otthona lehet.
Vége.
