Egy kis faluban, ahol a vonatok csak ritkán jártak, az emberek egy különös jelenségről suttogtak: az Éjféli Expressz legendájáról. Azt mondták, hogy minden teliholdas éjszakán, amikor az óra pontosan tizenkettőt üt, egy régi, füstölgő gőzmozdony suhan át a kihalt állomáson. Nem állt meg, senki sem szállt fel rá, de titokzatosan eltűnt az éjszakában, mintha soha nem is létezett volna.
Bence, egy kíváncsi kisfiú, mindig is imádta a vonatokat. Amikor meghallotta az Éjféli Expresszről szóló történeteket, eldöntötte, hogy utánajár a dolognak. Egy éjszaka, amikor a hold fényesen világított, kilopakodott a házból, és elindult az elhagyatott állomás felé.
Pontban éjfélkor halk morajlást hallott a távolból. A föld megremegett a lába alatt, és hirtelen, mintha a semmiből bukkant volna elő, egy hatalmas fekete gőzmozdony robogott be az állomásra. A kéményéből vastag füst gomolygott, az ablakai pedig halványan világítottak. Az ajtaja halkan kinyílt, mintha hívogatta volna őt.
Bence nem habozott – egy lépéssel fent volt a vonaton. Az ajtó becsukódott mögötte, és a szerelvény egyenesen a csillagos ég felé indult!
Bence ámultan nézte, ahogy a vonat egyenesen az égbolt felé emelkedik. A sínek fénylő csillagokból álltak, a kocsik belsejében pedig különös utasok ültek: egy beszélő bagoly újságot olvasott, egy öreg varázsló kavargó füstkarikákat fújt a pipájából, és egy fehér bajszú kalauz vidáman mosolygott rá.
– Üdvözlünk az Éjféli Expresszen! – köszöntötte a kalauz. – Ez a vonat csak azoknak jelenik meg, akik elég bátrak, hogy felfedezzék a világ csodáit!
Bence izgatottan kérdezte:
– De hova tartunk?
– A Képzelet Birodalmába! – nevetett a kalauz. – Oda, ahol minden álom valóra válhat!
A vonat egy aranyhidakkal átszőtt lebegő városba érkezett, ahol a könyvek repültek a levegőben, a festmények életre keltek, és az emberek úgy mozogtak, mintha táncolnának a széllel. Bence csodálkozva járta végig a különleges helyet, ahol bárki megteremthette a saját világát.
Egy könyvesbolt előtt egy idős férfi állt, aki épp egy új történetet írt.
– Ez a hely azért létezik, hogy emlékeztessen bennünket: a képzelet határtalan – mondta mosolyogva. – És ha valaha elfelejtenéd, csak hunyd be a szemed, és gondolj rá!
Bence annyira elmerült a Képzelet Birodalmában, hogy észre sem vette, amikor a vonat visszaindult. A következő pillanatban ismét az állomás peronján találta magát. Az Éjféli Expressz már csak egy távoli fénypontként tűnt el az éjszakában.
Reggel, amikor felébredt, azt hitte, hogy csak álmodta az egészet. De az asztalán egy különös, csillagokkal borított jegy feküdt, rajta egyetlen szóval: „Visszavárunk”.
Bence tudta, hogy egy nap újra felszáll az Éjféli Expresszre – és addig is minden éjszaka álmodott a csodákról, amelyek rá vártak.
Vége, de talán csak most kezdődik…
