Egyszer volt, hol nem volt, egy békés kis erdő, amit minden állat a „Nyugodt Erdőnek” nevezett. Ebben az erdőben mindig csend és béke honolt, még a szél is halkan susogott, mintha altatót dúdolna. Az erdő közepén volt egy különleges tisztás, amelyet bársonyosan puha fű borított, és ahol a nap sugarai gyönyörűen szóródtak szét a leveleken.
Egy napon egy kis nyuszi, Zsófi, odaszaladt a tisztásra. „Olyan fáradt vagyok, de valahogy nem tudok elaludni” – sóhajtott. Ekkor egy kedves hang szólította meg. Az erdő legidősebb lakója, Bagoly Mamusz lebbent le egy ágról, és azt mondta: „Gyere, Zsófi, segítek neked ellazulni. Csak feküdj le a puha fűre, és hallgasd meg, mit mesél az erdő.”
Zsófi lefeküdt, és behunyta a szemét. Bagoly Mamusz így folytatta: „Képzeld el, hogy a lábaid most nagyon-nagyon puhák, mintha tollpárnákon pihennének. Érzed, hogy milyen könnyűek? Most a kezeid is megpihennek, mintha pihék borítanák őket.”
Zsófi hallgatta Bagoly Mamust, és érezte, hogy minden porcikája ellazul. Bagoly Mamusz tovább mesélt: „Most képzeld el, hogy a fák lombjai felett a napocska mosolyog, és lágy sugarai melegítik az arcodat. Mintha egy kedves barát simogatna meg.”
Ahogy Zsófi elképzelte, hogy a napsugarak finoman érintik, érezte, hogy már nem is akar mást, csak pihenni. Bagoly Mamusz még suttogott egy utolsót: „Most pedig hallgasd a madarak halk énekét, és képzeld el, hogy egy felhőn pihensz. Puha, lágy és nyugodt minden körülötted.”
Zsófi mély lélegzetet vett, és hamarosan békés álomba merült. Az erdő csendesen őrizte az álmát, és amikor felkelt, úgy érezte, mintha egy varázslatos helyen járt volna. Azóta mindig, amikor nem tudott elaludni, csak visszaemlékezett Bagoly Mamusz tanácsaira, és azonnal békés álom szállta meg.
A Te kis hallgatód is képzelje el, hogy a Nyugodt Erdőben van. Hunyd le a szemed, és gondolj arra, hogy puha fűben pihensz. Érezd, ahogy a fák, a madarak és a napocska vigyáznak rád. Minden rendben van, biztonságban vagy. Csak lélegezz nyugodtan, és álmodj szépeket.
Jó éjszakát, kis álmodozó!
