Messze, az ausztráliai bozótosok aranyló füvei között élt egy kis kenguru, akit Kipnek hívtak. Kip kíváncsi és energikus volt, de egyvalamitől félt: az ugrástól. Bár minden kenguru természetes ugróbajnok volt, Kip mindig aggódott, hogy elesik, vagy nem ér elég messzire.
Az anyukája, Mara, mindig mellette volt, és gyengéden biztatta:
– Ne félj, Kip! Az ugrás a természetünk része. Csak higgy magadban, és sikerülni fog.
De Kip csak a fejét rázta.
– Nem, anya, én nem vagyok olyan ügyes, mint te. Sosem leszek jó ugró.
Egy napon Mara úgy döntött, hogy segít Kipnek legyőzni a félelmét.
– Gyere velem, Kip! Ma valami különlegeset mutatok neked – mondta mosolyogva, és elindult a bozótos mélyére.
Kip kíváncsian követte anyukáját. Hamarosan elértek egy nagy sziklához, amely a bozótos fölé magasodott. A szikla tetejéről a táj végtelennek tűnt: az aranyló fű hullámzott a szélben, és messze a távolban látszott egy kék tó.
– Ez gyönyörű! – mondta Kip ámulva.
– Az – bólintott Mara. – De nézd csak, Kip, oda kell eljutnunk – mutatott a távoli tó felé. – Az ugrásaink segítenek, hogy gyorsabban és könnyebben haladjunk. De először egy kis titkot kell megosztanom veled.
Kip kíváncsian nézett rá.
– Titkot? Miféle titkot?
– Az ugrás nem csak az erőről vagy az ügyességről szól – kezdte Mara. – Hanem arról, hogy bízol magadban. Amikor ugrasz, nem szabad a földre nézned, csak arra, ahová el akarsz jutni.
Kip habozott.
– De mi van, ha elesek?
Mara gyengéden rámosolygott.
– Ha elesel, felállsz és újra próbálkozol. Minden nagy ugrás kicsi ugrásokkal kezdődik.
Ezek a szavak Kip szívéig hatoltak. Mély levegőt vett, és megpróbálta az első ugrását. Nem volt túl nagy, de sikerült, és nem esett el. Mara boldogan tapsolt.
– Látod? Meg tudod csinálni!
Ahogy haladtak tovább, Kip egyre nagyobb ugrásokat tett. Kezdte élvezni a mozgás szabadságát, a szelet, ami átsüvített a bundáján, és a boldogságot, hogy legyőzte a félelmét.
Amikor végül elértek a tóhoz, Kip már nem csak egy kis kenguru volt, aki félt az ugrástól. Olyan volt, mint egy igazi bajnok.
– Sikerült, anya! Megcsináltam! – mondta boldogan, miközben a tó vizében tükröződő saját képét nézte.
Mara büszkén megsimogatta.
– Igen, Kip. És most már tudod, hogy a bátorság mindig ott van benned. Csak ki kell próbálnod.
Attól a naptól kezdve Kip soha nem félt többé ugrani. És amikor más kis kenguruk aggódtak, hogy nem lesznek elég ügyesek, Kip mindig emlékeztette őket:
– Az ugrás nem az erőről szól. Csak nézz előre, és higgy magadban.
Vége
