Egyszer volt, hol nem volt, messze-messze, ahol a dombok lankásan hullámoztak, és a nap mindig aranyszínű fényt szórt a világra, volt egy varázslatos hely, amit Boldogság-mezőnek hívtak. Ez a mező különleges volt, mert minden állat, aki ott élt, boldogságot sugárzott magából, és mindenki, aki ellátogatott hozzájuk, megérezte ezt a varázslatot.
Egy nap a mező új lakókat fogadott. Pöttöm, a kis nyúl, aki mindig szeretett ugrándozni, de kicsit szégyenlős volt, és Bubó, a kis madár, aki imádta a szép dolgokat, de néha túl félénk volt ahhoz, hogy énekeljen. Ők ketten legjobb barátok voltak, de mindig vágytak arra, hogy valami különlegeset tegyenek.
Egyik nap, miközben Pöttöm és Bubó a mezőn sétáltak, megpillantottak egy hatalmas fát a mező közepén. Ez a fa különleges volt: lombja aranyszínűen csillogott, és minden ágon apró gyümölcsök lógtak, amik szivárványszínekben pompáztak.
– Mi lehet ez a fa? – kérdezte Bubó csodálkozva.
– Nem tudom, de gyönyörű – válaszolta Pöttöm, és óvatosan közelebb ugrált.
Amint közelebb értek, a fa szelíd, meleg hangon megszólalt:
– Én vagyok a Boldogság-fa. A gyümölcsöm mindenkit boldoggá tesz, aki megérinti, de csak akkor, ha közben valami szépet cselekszik.
Pöttöm és Bubó izgatottan nézett egymásra. Szerettek volna valakit boldoggá tenni, de nem tudták, hogyan kezdjenek hozzá.
Miközben a mezőn gondolkodtak, megpillantották Tapsit, a rókát, aki szomorúan ült egy kis domb tövében.
– Mi a baj, Tapsi? – kérdezte Bubó.
– Elveszítettem a kedvenc kis labdámat a patakban, és nem tudom, hogyan szedjem ki – mondta Tapsi szomorúan.
Pöttöm és Bubó összenéztek, és már indultak is segíteni. Pöttöm gyorsan elugrált a patakhoz, és az ügyes kis lábával kiemelte a labdát a vízből. Bubó vidám dalba kezdett, hogy megnyugtassa Tapsit, míg Pöttöm dolgozott.
Amikor a labda előkerült, Tapsi boldogan ugrált körbe-körbe.
– Köszönöm, barátaim! Ez a legszebb ajándék, amit kaphattam! – kiáltotta.
Ahogy visszatértek a fához, annak levelei vidáman susogtak.
– Ma valami nagyon szépet tettetek. A gyümölcsöm most a tiétek lehet – mondta a fa, és lehullott egy gyönyörű, szivárványszínű gyümölcs az ágról.
Pöttöm és Bubó boldogan osztozott a gyümölcsön. Ahogy megérintették, úgy érezték, mintha egy meleg, szeretettel teli ölelés járná át őket. Nevetni kezdtek, és úgy érezték, hogy a mező színe még élénkebb, az ég még kékebb lett.
– Tudod, Bubó – mondta Pöttöm –, a boldogság nemcsak abban van, amit kapunk, hanem abban is, amit adunk.
Bubó bólintott, és boldogan folytatták a játékot a mezőn, ahol a nap sosem hagyta, hogy bárki szomorú legyen.
Aznap este, amikor a nap lassan lebukott a horizont mögött, a Boldogság-mező összes lakója együtt gyűlt össze a fa alatt. Mindenki megosztotta, milyen szép dolgokat tett aznap, és a fa gyümölcseivel mindenkit megjutalmazott.
A mező tele volt nevetéssel, szeretettel és boldogsággal. Bubó és Pöttöm pedig tudta, hogy nincs is jobb érzés annál, mint másokkal megosztani a boldogságot.
Jó éjszakát, Balázs!
