Egyszer régen, egy kis falucska szélén állt egy magas, ködbe burkolózó hegy. A falusiak azt mesélték, hogy a hegy barlangjaiban egy hatalmas, tüzes sárkány él, aki a hegyet őrzi. Senki sem mert a közelébe menni, mert úgy hitték, hogy a sárkány félelmetes és veszélyes.
Azonban kevesen tudták, hogy a sárkány, akit Ignácnak hívtak, valójában egy szelíd és barátságos lény volt. Ignác szeretett a barlangja előtt ülni, a felhők fölé emelkedve figyelni a világot, és álmodozni. Sosem bántott senkit, de mivel hatalmas volt és tüzet tudott okádni, a falusiak féltek tőle.
Egy napon két gyerek, Anna és Péter, játék közben eltévedtek az erdőben, ami a hegy lábánál terült el. Ahogy mélyebbre mentek, a fák egyre sűrűbbek lettek, és a nap lassan lenyugodott. A gyerekek ijedten néztek körbe, de nem találták a hazavezető utat.
– Most mit csináljunk? – kérdezte Anna, és könnyek szöktek a szemébe.
– Talán valaki meghallja, ha kiabálunk! – javasolta Péter. De hiába kiabáltak, senki sem válaszolt.
Ahogy a gyerekek egyre kétségbeesettebbek lettek, Ignác, a barátságos sárkány, meghallotta a kiáltásukat. Egy pillanatig habozott, mert tudta, hogy az emberek félnek tőle, de aztán úgy döntött, hogy segít. Felemelkedett a barlangjából, és hatalmas szárnyaival átrepült az erdő felett.
Hamarosan meglátta a két gyereket, akik egy tisztáson ültek összebújva. Lassan leszállt, hogy ne ijesztgesse őket.
– Ne féljetek – mondta mély, de kedves hangján. – Hallottam, hogy segítségre van szükségetek. Elvesztetek?
A gyerekek először rémülten nézték a hatalmas sárkányt, de Ignác szelíd szemében nem láttak semmi fenyegetőt.
– Igen – bólintott Anna halkan. – Nem találunk haza.
Ignác mosolyogva lehajtotta hatalmas fejét.
– Felültök a hátamra? Hazaviszlek titeket.
Péter és Anna félénken egymásra néztek, majd lassan felmásztak Ignác hatalmas, pikkelyes hátára. A sárkány óvatosan felemelkedett a levegőbe, és a gyerekek ámulva nézték, ahogy az erdő és a hegyek alattuk egyre kisebbnek tűnnek.
Amikor elértek a falu közelébe, Ignác óvatosan letette a gyerekeket egy réten.
– Innen már haza tudtok találni – mondta kedvesen. – És ne féljetek elmondani a falusiaknak, hogy nem minden sárkány rossz.
Anna és Péter hálásan megölelték a sárkány hatalmas mancsát.
– Köszönjük, Ignác! – mondták egyszerre. – Most már tudjuk, hogy te vagy a világ legkedvesebb sárkánya.
Ignác mosolyogva figyelte, ahogy a gyerekek boldogan futnak hazafelé. És amikor a falusiak meghallották a történetet, rájöttek, hogy nem kell félniük a hegy őrzőjétől. Attól a naptól kezdve Ignác már nem volt magányos: a gyerekek gyakran látogatták, hogy játszanak vele, és mindenki tudta, hogy a barátságos sárkány mindig vigyáz rájuk.
Vége
