Egy szép kis városban, ahol mindig ragyogott a nap, élt egy vidám kukásautó, akit Zöldinek hívtak. Zöldi nemcsak a város legszorgalmasabb járműve volt, hanem a legkedvesebb is. Minden reggel korán felébredt, kipucolta a kerekeit, és boldogan indult munkába, hogy tisztán tartsa a várost.
Zöldinek volt egy különleges tulajdonsága: nemcsak a szemetet tudta begyűjteni, hanem azt is felismerte, hogy mi az, amit újra lehet hasznosítani. Ezért minden kuka mellett megállt, és megszólította a szemetet.
– Helló, kis papír, te mehetsz az újrahasznosító üzembe! – mondta vidáman, miközben a papír csodálkozva ugrándozott fel a hátára.
Egy napon azonban valami különös történt. Amikor Zöldi a park melletti kukához ért, furcsa, halk sírást hallott. Meglepődött, és gyorsan odagurult.
– Ki sír itt? – kérdezte kedvesen.
A kuka megremegett, és egy pici, koszos plüssmackó kukucskált ki belőle.
– Én vagyok az, Mackó! Elhagytak, és ide dobtak a szemétbe. Most már senkinek sem kellek – szipogta szomorúan.
Zöldi szíve összeszorult. Nem hagyhatta, hogy Mackó itt maradjon.
– Ne aggódj, Mackó! Én segítek neked – mondta, és óvatosan a fülkéjébe tette a plüsst.
Zöldi egész nap gondolkodott, mit tehetne Mackóval. Először az újrahasznosító üzemhez ment, de ott azt mondták, hogy Mackó túl különleges, nem lehet csak úgy újrahasznosítani. Aztán eszébe jutott valami: a város szélén van egy játszótér, ahol a gyerekek mindig örülnek az új játékoknak.
Amikor odaértek, Mackó félénken pislogott ki Zöldi fülkéjéből. A gyerekek azonnal észrevették, és köréjük sereglettek.
– Nézzétek, egy plüssmackó! – kiáltotta egy kisfiú. – Ki hozta ide?
Zöldi vidáman dudált.
– Mackó különleges kincs, és mostantól veletek lehet játszani! Csak vigyázzatok rá! – mondta.
A gyerekek boldogan megfogadták, hogy soha többé nem hagyják el Mackót. Mackó pedig újra mosolygott, mert tudta, hogy szerető otthonra talált.
Zöldi boldogan gurult tovább a városban. Tudta, hogy aznap nemcsak a várost tette tisztábbá, hanem valaki szívét is boldoggá varázsolta.
Vége.
