Egyszer volt, hol nem volt, élt a sivatag peremén egy gyönyörű gazella, akit Naporcának hívtak. Naporca nemcsak kecses volt, hanem rendkívül gyors is, és a sivatag minden állata csodálta őt. Ám nem csak a gyorsasága miatt volt különleges, hanem azért is, mert a bundája olyan fényesen csillogott, mint az aranyló nap.
Egy napon, amikor a nap már lemenőben volt, és a sivatag lassan kihűlt, Naporca egy furcsa, fényes követ talált. A kő olyan erősen ragyogott, hogy szinte elhomályosította a naplementét. Naporca kíváncsi volt, ezért felkapta a követ, és elindult, hogy megmutassa a többi állatnak.
Először a bölcs öreg sólymot kereste fel, aki a magas sziklák között lakott. A sólyom sok mindent tudott, és Naporca azt remélte, választ kaphat a kérdésére. A sólyom alaposan megvizsgálta a követ, és így szólt:
– Ez nem egyszerű kő, hanem a sivatagi Napkirály szívének egy darabja. Réges-régen, amikor a világot még csak homok borította, a Napkirály megszánta a sivatagot, és életet adott neki. Ám cserébe a szívét el kellett rejtenie, hogy az élet ereje megmaradjon. Aki ezt a követ birtokolja, annak nagy felelőssége van.
Naporca megszeppent. Nem akarta, hogy ekkora teher nyomja a vállát, de a sólyom azt mondta, hogy csak egy igaz szívű állat képes megőrizni a kő erejét.
Ahogy teltek a napok, a sivatag más állatai is tudomást szereztek a különleges kőről. Volt, aki csodálta Naporcát, de voltak, akik irigykedtek, és meg akarták szerezni a követ. Egy nap egy ravasz sakál jelent meg Naporca előtt, és így szólt:
– Kedves Naporca, miért ne adnád nekem a követ? Én erősebb vagyok nálad, és jobban meg tudom védeni.
De Naporca tudta, hogy a sakál csak saját érdekből akarja a követ, ezért visszautasította. A sakál erre dühösen elrohant, de megfogadta, hogy megszerzi a követ.
Egy éjszaka a sakál csapdát állított Naporcának, aki majdnem bele is esett, de a csillagok fénye megvilágította az utat, és így sikerült elkerülnie a bajt. Naporca ekkor értette meg, hogy a kő ereje nemcsak felelősséget, hanem védelmet is nyújt számára.
Végül Naporca úgy döntött, hogy visszaviszi a követ a sivatagi Napkirály szent helyére. A hosszú út során sok akadályba ütközött, de a bátorsága és az igaz szíve mindig átsegítette a nehézségeken. Amikor megérkezett a szent helyre, a kő magától emelkedett fel, és aranyló fénybe borította a sivatagot. A növények kizöldültek, a források újra fakadni kezdtek, és az állatok boldogan élhettek tovább.
Naporca pedig visszatért otthonába, és bár már nem volt nála a kő, a sivatag minden lakója tisztelettel nézett rá, hiszen tudták, hogy az ő bátorsága mentette meg otthonukat.
Így élt boldogan Naporca, és soha többé nem kellett félnie semmitől.
