Egyszer volt, hol nem volt, egy csendes kis erdő közepén élt egy apró, csilingelő harang, akit Csengőnek hívtak. Csengő egy régi tölgyfa ágán hintázott, és minden szellő lágy dallamot csalt elő belőle. Az erdő lakói imádták Csengő hangját, mert megnyugtatta őket, és mindenkit emlékeztetett arra, milyen szép a természet harmóniája.
Egy napon azonban különös csend telepedett az erdőre. A madarak nem énekeltek, a mókusok nem ugrándoztak, és még a patak is halkabban csordogált, mintha valami hiányzott volna. Csengő kíváncsian hintázott előre-hátra, és próbálta kitalálni, mi történt.
– Miért van mindenki ilyen csendes? – kérdezte egy ágon üldögélő kismadártól.
– Azért, Csengő, mert az erdei ünnep napja közeleg – felelte a kismadár. – De idén senki sem érzi magát igazán boldognak, mert nincs elég fény és zene, hogy megünnepeljük.
Csengő elszomorodott, de aztán eszébe jutott valami.
– Miért ne hozhatnánk össze az erdő lakóit, hogy együtt készítsük el az ünnepet? – kérdezte vidáman. – Én adhatom a zenét, és biztos vagyok benne, hogy mindenki találhat valami különlegeset, amit hozzáadhat a mulatsághoz!
A kismadár felcsillantó szemmel bólogatott, majd elrepült, hogy elhíresztelje az ötletet az erdőben. Hamarosan minden állat összegyűlt a tölgyfa alatt, ahol Csengő himbálózott.
– Hallottuk, hogy segíteni szeretnél nekünk, Csengő! – mondta egy őzike. – Mondd, mit tegyünk?
Csengő boldogan így szólt:
– Szükségünk van fényekre, díszekre és természetesen zenére! Ha mindenki hoz valamit, akkor az ünnep újra a legszebb lesz.
A mókusok gyorsan ágról ágra szaladtak, és színes bogyókat gyűjtöttek, amelyek ragyogó gyöngyként díszítették a fákat. A szarvasok apró, csillogó harmatcseppeket gyűjtöttek, amelyek úgy tündököltek, mint a legszebb ékkövek. A madarak dallamos csiripeléssel gyakorolták az éneket, hogy az éjszaka tele legyen zenével.
Csengő közben folyamatosan csilingelt, és mindenkit lelkesített a hangjával. A patakparton a teknősök apró kavicsokat festettek élénk színekre, míg a nyuszik levelekkel és virágokkal díszítették a tisztást.
Ahogy közeledett az este, az erdő minden lakója izgatottan várta, hogy lássa az eredményt.
Amikor a nap végleg eltűnt a fák mögött, és a hold megvilágította az erdőt, Csengő először csilingelt egy hosszút és dallamosat, hogy megkezdje az ünnepet. A tisztás ragyogott a bogyók, harmatcseppek és virágok fényében. A madarak vidáman énekeltek, és az egész erdő zengett a boldogságtól.
Az állatok együtt nevettek, táncoltak és osztoztak a közös örömben.
– Ez volt a legszebb ünnep, amit valaha láttam! – mondta az őzike. – Köszönjük, Csengő, hogy emlékeztettél minket arra, hogy az igazi boldogság az, ha együtt alkotunk valami szépet.
Csengő csak csilingelt válaszul, de tudta, hogy ez volt élete legszebb napja.
Amikor eljött az éjfél, és az állatok lassan visszatértek az otthonaikba, Csengő még egy utolsó dallamot játszott nekik, hogy békés álmokat hozzon. Az erdő ismét csendes lett, de a tisztáson hagyott díszek és a boldog emlékek sokáig ott maradtak.
Jó éjszakát, Balázs!
