Egyszer volt, hol nem volt, élt egy hatalmas, gyönyörű oroszlán, akit Leónak hívtak. Leo nem volt olyan, mint a többi oroszlán. Ő nem üvöltött hangosan, hogy félelmet keltsen, és nem harcolt másokkal. Leo csendes, szelíd oroszlán volt, aki imádta a békét és nyugalmat.
Egy este, amikor a nap lassan eltűnt a szavanna horizontján, és a csillagok előbújtak az égen, Leo felült kedvenc sziklájára, és a messzeséget figyelte. Érezte, hogy valahol valaki szomorú és álmatlan, ezért úgy döntött, segít.
– A békés álmok szelleme mindig azokhoz vezet, akiknek szükségük van rá – mondta magának Leo, és elindult.
Leo a puha füves mezőn sétált, míg végül egy különleges tisztáshoz ért, ahol a csillagok fénye szinte táncolt a levegőben. Itt látta meg Balázs képzeletét, aki nyugtalanul forgolódott az álmok határán.
– Szia, Balázs – szólt Leo, mély, de szelíd hangon. – Azért jöttem, hogy vigyázzak rád, és elhozzam neked a békét. Nem kell semmit tenned, csak hunyd le a szemed, és képzeld el, hogy itt vagy velem a szavannán.
Leo óvatosan leheveredett a fűbe, és Balázs elképzelte, hogy a hatalmas, meleg bundája körülöleli őt. A csillagok halk dallamot kezdtek játszani az égen, mintha álomba hívnák őket.
– Nézd, Balázs – folytatta Leo –, a csillagok között rejtőznek a legszebb álmaid. Ha elalszol, én vigyázok rád, és biztosítom, hogy csak szép álmokat láss.
Balázs lassan elszenderült, és Leo halk morajlása mintha egy altatódal lett volna. A savanna békéje mindkettőjüket körülölelte.
Jó éjszakát, Balázs – suttogta Leo, miközben a csillagok fényében pihent tovább.



