Egyszer volt, hol nem volt, a magas, havas hegyek között élt egy gyönyörű hópárduc, akit Hópehelynek hívtak. Hópehely nem olyan volt, mint a többi hópárduc: különleges bundája szinte ragyogott a holdfényben, és puha mancsai hangtalanul siklottak a hóban. Hópehely imádott segíteni a hegyekbe látogató álmok vándorainak, hogy békét és nyugalmat találjanak.
Egy hideg, csillagos estén Hópehely a hegyek fölött kémlelte az éjszakát. Ekkor észrevette, hogy egy kisfiú, Balázs, messze a völgyben nehezen tudott elaludni. Hópehely elmosolyodott, és egy puha hószellővel elindult, hogy megnyugtassa őt.
Hópehely hangtalanul suhant a havas lejtőkön, míg el nem ért egy puha, holdfényben úszó tisztáshoz, ahol egy csillagokkal teleszórt tó tükrözte az égbolt fényét. Hópehely óvatosan megállt a tisztás szélén, mintha egy láthatatlan hídon keresztül Balázshoz szólt volna:
– Szia, Balázs. Én vagyok Hópehely, és azért jöttem, hogy megmutassam neked a béke és az álmok birodalmát. Nem kell kelned, csak képzeld el, hogy most itt vagy velem.
Hópehely lassan leheveredett a tó partjára, és Balázs elképzelte, hogy a hópárduc bundájának melege körülöleli. A csillagok szinte zenéltek az égen, és a tó vizén varázslatos fények játszottak.
– Nézd csak – suttogta Hópehely –, a tó tükrében ott vannak a legszebb álmaid. Mindegyik csak rád vár, hogy belépj hozzájuk.
Balázs látta magát a tükörben, ahogy egy hópelyhek borította réten szaladgál és nevet, miközben Hópehely mellette ugrándozik. Szíve megtelt melegséggel, és lassan mély álomba merült.
Hópehely mosolyogva figyelte, ahogy Balázs arca megnyugszik. Halk suttogással így búcsúzott:
Jó éjszakát, Balázs. Álmodj szépeket. Ha újra találkozni szeretnél, csak gondolj rám.
