Volt egyszer egy kisváros a dombok között, csipkés utcákkal, piros tetős házakkal és egy apró, de nagyon büszke tűzoltóállomással. Itt lakott Lobbanó Lili, a város tűzoltóautója.
Lili fényes piros volt, oldalán fehér csíkokkal, tetején villogó kék lámpával, és egy víztartállyal, ami tele volt reménnyel (na jó, vízzel is). Legjobban azt szerette, amikor a gyerekek ellátogattak az állomásra, és végigsimították a lövéstartó csöveit.
– Ha baj van, számíthattok rám! – dudálta ilyenkor muzsikás szirénájával: “Vízre-fényre-szirénára!”
A város barátja
Lili sosem sietett fölöslegesen, de mindig készen állt. Mindennap átnézett vele Bence tűzoltó, olajozta a csatlakozókat, tekerte a tömlőket, és ellenőrizte, hogy a létra úgy csúszik-e, mint friss vaj a meleg kenyéren.
A város lakói már messziről felismerték a kerek kerekeit és csilingelő csavarjait. Ha valaki konyhai füstöt látott, vagy udvari avartüzet gyújtott, mindig ránézett a telefonra: „Csak nehogy Lili miatt kelljen szégyenkezni…”
A Viharéji Riasztás
Egy nyári estén fekete felhők gyűltek össze. A mennydörgés úgy döngött, mintha óriások görgetnének kerekeket az égben. A villám belecsapott a város szélén álló, régi gabonaraktár tetőébe. A száraz fa, a lisztpor – rossz párosítás. Fénylő, lobbanékony lángok csaptak fel.
Megszólalt a riasztó.
– Lili! Indulunk! – kiáltotta Bence.
– Vízre-fényre-szirénára! – válaszolta Lili, és felbőgött.
A helyszínre érve kiderült: a raktár mellett állatistálló volt, benne kecskék és két póni. A szél a lángot az istálló felé terelte.
– Nincs időnk! – mondta Bence. – Lili, először vízfüggönnyel védd az istállót!
Lili összeszorította csatlakozóit, Bence és a csapat rácuppantották a nagy tömlőt, és Lili a tartályából széles vízlegyezőt fújt a levegőbe, hogy lehűtse a falakat. A forró levegő sistergett.
Közben a szomszéd faluból úton volt a Habos Huba nevű habbal oltó jármű, de lassan érkezett – egy elázott földút feltartotta. Lili tudta: addig is tartania kell a frontot.
– Nem hagyhatjuk, hogy átcsapjon! – dudálta feszült, de eltökélt ritmusban.
A találékonyság ment
Elfogyóban volt a tartály. Bence körbenézett: a domb alján patak folyt.
– Lili! Szivattyú mód! – kiáltotta.
Gyorsan lefektettek egy hosszú szívócsövet a patakig. Lili pumpái életre keltek – búúúúm-puf-puf – és már vitte is fel a vizet a hegyre. A város önkéntesei láncban tartották a csövet, nehogy kicsússzon.
Amikor Habos Huba végre befutott, Lili addigra már lehűtötte az istállót. Huba habbal fedte be a raktár lángoló tetejét, Bence csapata belépett, és elfojtotta a gócpontokat. A kecskék mekegve, de épségben jöttek ki; a pónik farkukat csapdosták, mintha tapsolnának.
Mi marad a tűz után?
Másnap reggel a város összegyűlt a félig megpörkölődött raktárnál. A tető odalett, de az istálló állt, és senki sem sérült meg.
A gyerekek krétával írták fel az aszfaltra:
„Köszönjük, Lili!”
Lili olyan büszkén csilingelt, hogy még a harangtorony is visszacsilingelt.
Láng Lajos (aki a körzeti parancsnok volt) a kormányára akasztott egy kis réztáblát:
„Lobbanó Lili – Aki előbb véd, aztán olt.”
Tűzbiztonság, Lili-módra
Attól a naptól kezdve minden iskolába ellátogattak Bencéék Lilivel. A gyerekek megtanulták:
- Ne hagyd a serpenyőt felügyelet nélkül a tűzhelyen!
- Gyufa, gyertya: csak felnőttel!
- Ha füstöt látsz: szólj – 112!
- Csukd be az ajtót, ha kimész: lassítja a tűz terjedését.
És Lili minden óra végén megszólalt a kedvenc refrénjével:
„Vízre-fényre-szirénára – együtt biztonság a várra!”
A városban sokan azt hitték, a tűzoltás arról szól, ki mennyi vizet hord. De Lobbanó Lili megmutatta: néha a legfontosabb, hogy előbb azt védd, ami él, aztán oltsd, ami ég. Így lett egy „közönséges” tűzoltóautóból igazi hős – a közösség szívének védelmezője.
Vége.
