Valahol messze, zöld dombok között, ahol a sínek kanyarognak, mint ezüst kígyók a rét ölében, élt egy apró mozdony. Nem volt se gyors, se fényes, a festése itt-ott megkopott, és a kürtje is inkább sípolt, mint fújt. A neve mégis aranyat ért: Csufi.
Csufi szeretett dolgozni. Ő vitte a postát a kisállomásokra, vontatta a gyerekek játékos kocsijait, és mindig megállt, ha valaki integetett neki. Nem volt feltűnő, de mindenki szerette, mert mindig segített.
Egy reggel különösen sűrű köd ereszkedett a völgyre. A fák alig látszottak, a sínek nedvesen csillogtak. Csufi éppen a napi postavonatát készítette elő, amikor hirtelen…
megremegett a föld.
Egy hatalmas, elegáns, gyorsvonat robogott lefelé a lejtőn. Fényezése vakítóan csillogott, kerekei hangosan zakatoltak. Ő volt Sebesség Szilárd, a leggyorsabb mozdony a vidéken. Mindenki tisztelte, sőt… kissé félt is tőle. Ő sosem állt meg köszönni. Nem volt ideje.
De most… valami baj volt.
Szilárd fékezett. Szikrák csaptak fel a sínről, aztán a mozdony megállt. Előredőlt, a kerekei nyikordultak. A ködből csak ennyit lehetett hallani:
– Segítség…! Leállt a vezérlőrendszerem… nem tudok mozdulni.
A többi vonat messziről figyelte. Senki sem mert odamenni. Hiszen Szilárd olyan nagy volt, olyan erős… és most sebezhető.
De Csufi nem habozott.
– Jövök, Szilárd! – sípolta, és máris pöfögött a ködön át, egyedül.
Amikor odaért, Szilárd meglepetten nézett rá. – Te vagy az? A kis postás? Mit tudnál te tenni…?
Csufi azonban nem sértődött meg. Egyszerűen csak odatolatott, összekapcsolódott Szilárd hátsó kocsijával, és így szólt:
– Nem vagyok gyors. Nem vagyok nagy. De nálam van az akarás, és az sokszor többet ér, mint az erő.
És húzni kezdte.
Lassan… nehezen… de megmozdult a hatalmas szerelvény.
A köd lassan felszállt, és ahogy a napfény átsütött, láthatóvá vált, ahogy a kis mozdony húzza maga után a csillogó, hatalmas gyorsvonatot.
Az állomáson mindenki ujjongott.
Szilárd szemében mintha egy apró gőzcsepp jelent volna meg – vagy talán… könnycsepp?
– Köszönöm, Csufi – mondta halkan. – Te ma megmutattad, hogy a segítség nem a mérettől függ, hanem attól, van-e bátorságunk megállni a másikért.
Aznap este a műhelyben a többi mozdony sorra Csufi mellé pöfögött.
És másnap reggel a táblán, ahol addig az állt:
„Postás Csufi – kis feladatokra”,
valaki átfestette:
„Csufi – A vonat, aki mindig segít.”
Vége.
