Valahol messze, a hegyek lábánál, ahol a fák lombjai úgy susognak, mint titkos üzenetek, és a holdfény ezüst szőnyeget terít a háztetőkre, élt egy kisfiú, akit úgy hívtak: Norbi.
De ő nem volt ám akármilyen kisfiú.
Norbi ninja volt.
Mégpedig igazi, edzett, titkos technikákat ismerő, hangtalanul közlekedő ninja. Már egészen kicsi kora óta gyakorolt:
🔸 árnyéklépés a padlón,
🔸 fakanállal botvívás,
🔸 nindzsacsillag célba dobás plüssmacikra.
És minden nap tanított neki valami újat a mestere, akit ő csak úgy hívott: Ninjaapa.
Egyik este, mikor Norbi épp a kerítés tetején gyakorolta a „surranó sün” technikát (ami sokkal nehezebb, mint hangzik), valami furcsát érzett.
Először csak egy kis bizsergést az orrában…
Aztán egy hatalmas…
„HÁ-PCCCHHH!!”
A tüsszentés visszhangzott az egész udvaron. A sün megijedt. A plüssmacik ledőltek. És Norbi… lecsúszott a kerítésről.
– Egy ninja… tüsszentett? – suttogta magának, miközben meglepetten pislogott.
Ahogy belépett a házba, Ninjaapa már várta. Karba tett kézzel, komoly arccal állt az ajtóban.
– Megéreztem. Az orromban. Ez… náthaszag. – mondta mély hangon.
Norbi némán bólintott. – Gyengének érzem magam… és mintha egy jégmadár dobolna a fejemen belülről.
Ninjaapa bólintott. – Ez nem egyszerű megfázás. Ez a rettegett Ō-Nát’ha démon. Sok tapasztalt nindzsát ledöntött már a lábáról.
Norbi szeme elkerekedett. – És… mit tehetek ellene?
A mester elmosolyodott.
Majd elővett egy poros, régi tekercset a szekrény mélyéről. Rajta arany betűkkel egyetlen szó állt:
「忍者スープ」 – NinjaLeves
– Ez a leves ősi. Minden összetevője egy-egy titkos technika, egy-egy szívdobbanásnyi gondoskodás.
És elkezdődött a főzés.
A konyha megtelt illatokkal, gőzzel és titokkal. Ninjaapa úgy mozgott, mint egy szertartásvezető mester – minden mozdulata pontos és figyelmes volt.
Beletett:
Láthatatlan csirkehús – amit csak akkor látsz, ha igazán hiszel benne.
Selymes tésztaszálak, olyan hosszúak, mint a felhők mögé rejtett történetek.
Titkos fűszerek, amiket csak teliholdkor lehet szagolni.
És végül: egy csepp „Apa-szív”.
Közben Norbi takaróba bugyolálva feküdt a kanapén, kis fekete ninjamaszkban, de az orrán kilógott egy zsebkendő.
– Honnan tudod, hogy működni fog? – kérdezte rekedt hangon.
Ninjaapa letérdelt mellé. – Mert nemcsak a testet gyógyítja, hanem a ninjaszívet is. És te, kis harcos… tele vagy azzal.
A tál levest úgy hozta oda, mintha kincset tartana. Norbi belekortyolt. Meleg volt, csiklandozós, fűszeres – olyan, mint egy ölelés belülről.
Ahogy evett, valami megváltozott. A feje könnyebb lett. A lába megmoccant. És a zsebkendő… már nem is kellett.
– Érzem… visszatér az Erőműködő Lendület Technika! – rikkantotta, és hirtelen egy fél szaltót csinált a takaró alatt.
Ninjaapa nevetett.
– Ne rohanj. Még egy éjszaka pihenés, és holnap már újra gyakorolhatod a „Kancsal Kacagó Kardcsapást”.
Norbi elmosolyodott, és bebújt a takaró alá. Mielőtt elaludt volna, még suttogott egyet:
– Köszönöm, Ninjaapa. Ez volt a világ legjobb levescsatája.
És azóta, minden kis ninja tudja:
Ha a test elfárad…
…ninjaleves kell.
De ha a szív is megbillen, akkor csak egyvalami segít igazán:
Egy ninjaapa, aki tudja, mikor kell a kard helyett kanalat ragadni.
Vége.
– vagy a főzés titokzatos, varázslatos pillanat
