Valahol mélyen a habok alatt, ahol a napfény már csak táncoló foltokban érkezik meg a homokos tengerfenékre, élt egy különleges kis polip. Úgy hívták: Paca.
Paca nem volt akárki. Nyolc puha karjával nemcsak úszott, hanem rajzolt a vízbe, bújócskázott a korallok között, sőt… nevetni is tudott! Buboréknevetéssel, ami a tenger halk bugyogásaként csiklandozta meg a halak uszonyát.
A többi tengeri állat nagyon szerette Pacát, de volt egy különös dolog, ami még náluk is jobban érdekelte: az emberek.
Egyszer, amikor Paca még csak egy apró tintapötty volt, messziről látott néhány különös lényt lebegni a vízben. Nem volt uszonyuk, sem pikkelyük, de hatalmas szemük volt (ami később kiderült, hogy búvármaszk), és buborékokat fújtak ki a fejük tetején. Azóta Paca álmodozott róluk: „Kik lehetnek? Játszanának velem?”
És egy napon, megtörtént.
Három búvár ereszkedett le a zátonyhoz: egy piros ruhás, egy sárga, és egy kék. Csendben siklottak a víz alatt, és csodálták a korallokat… míg meg nem láttak valamit, ami egy tengeri rózsából „integetett” nekik.
Paca volt az.
A búvárok először meglepődtek – de aztán nevetni kezdtek, amikor a polip három karjával egyszerre „rajzolt” egy mosolygós arcot a homokba.
Innentől kezdődött a játék.
Paca és a búvárok bújócskáztak – Paca néha egy kagyló mögé bújt, vagy beleolvadt egy szivacs színébe. A búvárok tapssal jeleztek, ha megtalálták. Aztán jött a karikán átúszás – a búvárok karikákat dobtak a vízbe, Paca pedig elegáns mozdulattal átsiklott rajtuk, mintha egy vízi balett előadást tartana.
De a legjobb játék a “buborékfújó verseny” volt. A búvárok levegőt fújtak ki, Paca pedig apró tintapamacsból formált buborékokat – együtt táncoltak felfelé a víz felszíne felé.
A nap végén a búvárok lassan visszaindultak a felszín felé. Paca szomorúan nézett utánuk – de ekkor a piros ruhás visszafordult, és egy kis műanyag palackot nyújtott oda: benne egy víz alá való kis tábla volt, ráírva:
„Holnap is jövünk. Játszunk?”
Paca szemei ragyogtak. Apró karjával integetett, és egy buborékszívet rajzolt a vízbe.
És másnap is jöttek. És azután is.
A zátonyon pedig azóta is mesélik: ha csendben hallgatózol a hullámok alatt, talán még te is hallhatod Paca buboréknevetését.
Vége.
