Reggel még minden olyan volt, mint máskor. Babó álmosan mászott ki az ágyból, Anyánk már teát kortyolt a konyhában, a nap pedig lassan csúszott fel az ablakon. De aztán Apa szerszámos nadrágban lépett be a szobába, kalapács a kezében, egy görbe ceruza mögé dugva a füle mögé, és a tekintetében valami egészen különös csillogás.
– Ma elindul az építkezés – mondta halkan, de olyan komolyan, mintha épp egy várat indult volna elfoglalni. – A mi házunk. Amit együtt álmodtunk. Most jön az első tégla.
Babó kikerekedett szemekkel nézett rá. – A mi házunk… az igazi? Ahol lesz saját kertem, meg fali polc a nyusziknak?
Apa bólintott. – Pontosan az.
A nap hátralévő részében Babó mindenhova követte Apát: a kertbe, ahol Apa méregetett és gondolkodott; a műhelybe, ahol kis kalapácsot kapott ő is, csak játékból; és még az autóig is, amikor Apa elindult a telekre, ahol a nagy semmiből valami szép fog születni.
Mert Apa elment építkezni. De nem „elment el”. Hanem valamit értünk kezdett el építeni.
Nap mint nap, Apa reggel felvette a munkáskabátját, és elindult. Babó pedig minden este kérdezte:
– Mit építettetek ma?
És Apa mesélt. Volt, hogy az alapot öntötték ki, és elmagyarázta, miért olyan fontos, hogy minden stabil legyen – „mint amikor összerakunk egy jó napot, kicsi örömökkel alul, és arra jönnek a kalandok”. Máskor a falakat húzták fel, és Apa azt mondta, „ezek lesznek a karjaink – hogy mindig ölelni tudjunk egymást, bármilyen nagyra nőjön a ház”.
Babó esténként lerajzolta, mit mesélt Apa: kicsi ház nagy napocskával, mosolygó téglák, és egy kémény, amiből nem füst jött, hanem csillagok.
Aztán jöttek a nyílászárók, a tetőgerendák, a padlók, a lépcső, és egy nap Apa azt mondta:
– A ház áll. Még nincs teljesen kész, de már van bejárat. Ma először álltam benne egyedül, és azt képzeltem, ott vagytok velem.
És amikor Babó ezt meghallotta, összeszorult a torka. Mert valahol legbelül tudta, hogy ez a ház nem csak téglákból van. Hanem abból a sok együtt álmodott pillanatból, amit még akkor kezdtek el rakosgatni, amikor csak takaróvár volt a nappaliban, és „egyszer majd” volt a mondatok végén.
A beköltözés napján Babó elsőként lépett be a házba mezítláb. Végigfutott a nappalin, átszaladt a konyhán, megnézte a saját szobáját, és odasúgta a falnak:
– Megérkeztünk.
Apa közben kint még a bejárati ajtót igazgatta, Anyánk a sütit rakta az ablakba, hogy az illat otthont varázsoljon.
És amikor együtt ültek le a ház első közös vacsorájára a földre terített plédre, Babó azt mondta:
– Apa, köszönöm, hogy elmentél… és hoztad magaddal a házunkat.
Apa elmosolyodott. – Nem elmentem. Csak elkezdtem lerakni mindazt, amit együtt már régen felépítettünk itt bent.
És akkor a ház, az első pillanatra, mintha belülről világítani kezdett volna. Nem a lámpák miatt. Hanem a szeretettől.
Vége.
