Bíborka egy különleges paci volt. Nem azért, mert tudott hátrafelé vágtázni (bár majdnem sikerült egyszer), és nem is azért, mert a patái csillogtak a reggeli harmatban. Azért volt különleges, mert olyan szíve volt, ami nem félt kérdezni – és nem félt érezni.
Egy kis völgyben lakott, ahol a rét mindig zöld volt, a madarak énekeltek, és a többi ló boldogan ropogtatta a friss zabot. De az erdő szélén ott tornyosult valami, amit mindenki csak így hívott: A Nagy Sötét. Egy sűrű bozótos, tele árnyakkal és susogással. És állítólag… egy szőrny is lakott ott.
A lovak nem is mentek a közelébe. – Az árnyak mozognak! – súgták egymásnak. – Valami morgott ott tegnap este… – És a pónik este sokáig nem mertek lehunyni a szemüket.
De Bíborka más volt.
– Ha valaki fél valamitől, még nem biztos, hogy az valóban ijesztő – mondta. És amikor egyik nap egy szélvihar után egy kiscsikó elveszett az erdő közelében, Bíborka nem gondolkodott sokáig. Felszegte a fejét, megigazította a sörényét, és elindult befelé a sűrűbe.
A fák közt sötétebb volt, mint hitte. A levelek úgy susogtak, mintha egymásnak suttognának. A bokrok meg-megmozdultak, mintha valaki – vagy valami – figyelné. De Bíborka csak haladt előre. – Nem azért jöttem, hogy féljek – mondta magának. – Hanem hogy segítsek.
És akkor… meglátta.
Egy hatalmas árnyék suhant át a tisztáson. Bozontos volt, nagy, és a szeme sárgán világított. Egy „szőrny”. Legalábbis annak tűnt.
A legtöbb ló elszaladt volna. De Bíborka megállt. Nem mozdult.
– Szia – mondta halkan.
A szőrny megtorpant.
– Nem… félsz tőlem? – kérdezte rekedten.
Bíborka a fejét csóválta. – Csak azt nem ismerjük, amitől félünk. Miért ne ismernélek meg?
A hatalmas alak lassan előlépett a fák közül. Egy medveszerű, bundás lény volt, hatalmas tappancsokkal és egy ijedt arccal. Ijedt. Nem ijesztő.
– Én csak… itt lakom. A fák közt. Mindig azt hittem, ha meglátnának, elkergetnének. Ezért morogtam néha. De csak egyedül voltam.
Bíborka bólintott. – És mi lenne, ha kijönnél? Most már nem vagy egyedül.
A szőrny leült. A szeméből könnyek csillantak. – Még senki sem beszélt így velem.
És ott, a tisztás szélén, a ló és a „szőrny” együtt nézték, ahogy felkel a hold.
Másnap reggel Bíborka visszavezette a kiscsikót, aki egy bokor mögött bújt el. És mellette jött valaki más is – kissé félénken, de már nem rejtőzve.
– Ő itt… a barátom – mondta Bíborka.
A többi ló először meghökkent. Aztán lassan közelebb léptek. A szőrny – akit végül Szunyónak neveztek el – csak ennyit mondott: – Nem akartam félni. Csak azt szerettem volna, hogy valaki ne féljen tőlem.
És Bíborka ezt megtette. Nem ijedt meg. Megállt. Megkérdezett. Meghallgatott.
Mert bátornak lenni néha nem azt jelenti, hogy nem félünk. Hanem azt, hogy oda merünk lépni ahhoz, amit mások félnek meglátni.
És azóta, ha valaki a Szélesvölgyi rét szélén furcsa morgást hall, csak legyint.
– Ne aggódj. Az csak Szunyó. Valószínűleg elaludt egy virágágyásban.
Vége.
