Marci egy kis majom volt, aki egy nagy fa tetején élt a Széles Lomberdő közepén. Szerette a hazáját: a levelek susogását, a szellő illatát, a madarak reggeli csicsergését. Mégis… valami mindig motoszkált benne. Valami kíváncsiság. Egy finom bizsergés a tenyerében, mikor a térképekre nézett. Nem tudta pontosan, mit keres, de tudta, hogy az erdőn túl is van világ – és ő azt látni akarta.
Egy napon aztán elhatározta magát.
– Ma útra kelek – mondta hangosan, miközben összecsomagolta a hátizsákját. Egy banán, egy kötél, egy térkép, és a piros sapkája, amit a nagymamájától kapott. A sapkát mindig akkor vette fel, amikor bátor akart lenni.
A mókusok integettek neki a faágakról, a harkály még kopogott egy utolsót búcsúként. Marci csak annyit felelt:
– Visszajövök, csak most egy kicsit… világot látok.
Az első nap hegyeken át vitt az útja. A második nap egy mocsár mellett kellett átmásznia. A harmadik nap pedig elért egy faluba, amit még sosem látott – Mákosréten minden háznak piros teteje volt, és az emberek mosolyogtak, ha valaki a nevét megmondta.
– Üdvözlünk, Marci! – mondták, mikor bemutatkozott. – Ritkán jön hozzánk majom hátizsákkal!
Marci megszállt egy kis panzióban, amit egy idős teknős vezetett. Este a kandalló mellett mesélte el, hogy honnan jött, és hova tart.
– És miért indultál el? – kérdezte a teknős.
Marci elgondolkodott. – Hogy lássam, mi van máshol. Hogy találjak valamit… amit még nem tudok, hogy keresek.
A teknős csak bólintott. – Néha az út mutatja meg, mi a cél.
A következő napokban Marci eljutott egy levendulamezőre, egy hóborította hegytetőre, és egy szélmalmokkal teli dombvidékre. Mindenhol új barátokat szerzett: egy vicces kecskét, aki megtanította, hogyan kell nyitott szemmel aludni; egy vakondot, aki föld alatti térképeket rajzolt; és egy csendes kis halat, aki úszás közben mindig énekelt, de csak ha nem figyelték.
És Marci figyelt. Mindig figyelt. Nemcsak arra, amerre ment, hanem azokra is, akik mellette voltak. Mert bár sokat látott, amit sosem gondolt volna, a legnagyobb ajándék mindig az volt, ahogyan mások meséltek az életükről.
Egy este, amikor egy erdei tisztáson tüzet gyújtott, és a banánját melegítette (ez Marci titkos szokása volt – meleg banánt enni, mintha levest kanalazna), eszébe jutott a Széles Lomberdő. A faágak. A susogás. A mókusok és a harkály.
– Itt vagyok… messze, és mégis hazafelé gondolok – mondta halkan.
Másnap összepakolta a hátizsákját. Már nem volt benne banán, de ott volt a térkép – tele kis rajzokkal, amiket útközben tett rá. Ott volt a kötél, amit már háromszor is használt. És a piros sapka, amit most egy kis folttal díszített egy csipkebokor emlékére.
Mikor visszatért a Lomberdőbe, a barátai mind összegyűltek. – Mesélj! – kérlelték. – Merre jártál? Mit láttál?
Marci csak leült, elmosolyodott, és azt mondta:
– Sokat. De tudjátok, mit láttam a legtisztábban? Hogy a világ minden tája mesél, ha figyelsz. És hogy hazajönni… néha még nagyobb kaland, mint elindulni.
A fa tetején aznap este nemcsak a levelek susogtak, hanem a történetek is. Mert Marci nemcsak utazott, hanem vissza is tért – tele világgal, barátsággal és mesékkel.
Vége.
