A város még csak nyújtózott a reggeli fényben, amikor Rendőr Rudi elindult az útjára. A fekete-fehér rendőrautó pontosan, fegyelmezetten haladt végig Kerékfalva utcáin. A villogója nem szólt, csak diszkréten villant néha, ahogy elgurult az iskolák, pékségek és reggeli forgalomban araszoló járművek között. Rudi szerette a rendet, a kiszámíthatóságot, és azt, ha mindenki tudta, mikor ki jön, mikor ki áll meg, és mikor ki kanyarodik.
A város másik oldalán azonban egészen másmilyen jármű ébredt a napfényre. Lilla, a csillámló lila sportautó, még álmosan pislogott, miközben lemosódott róla a versenypálya pora. Előző este későn fejeződött be az edzés, és most sietett haza, hogy elérje a reggeli autómosást és a karosszériaápolást, amit olyan régóta halogatott. A gondolatai sebesebben jártak, mint a kerekei. Nem figyelte a táblákat. Nem nézett körül. Csak hajtott.
A főútra érve egy enyhén beláthatatlan kanyarhoz ért, ugyanabban a pillanatban, amikor Rudi balról, szabályosan, de lendületesen közeledett. Lilla kicsit kisodródott, Rudi kicsit túl szorosan fordult be, és mire mindketten észbe kaptak, már megtörtént: egy puffanás, egy koccanás, egy tompa csattanás. Nem nagy, de elég ahhoz, hogy megálljanak.
A két autó mozdulatlanul állt. Egyik sem szólalt meg azonnal. A zaj után különös csend ereszkedett az utcára, mintha a város is visszatartotta volna a levegőt. Aztán Rudi, kissé idegesen, de nem kiabálva, csak annyit mondott: – Elnézést, de Ön nem nézett körül. Elsőbbségem volt. – Lilla gyorsan visszavágott, kicsit túlságosan is sértetten: – Sajnálom, de szerintem maga jött túl szorosan. Látta, mennyire szűk itt a kanyar?
Újabb pillanatnyi csend. Rudi lekapcsolta a villogót. Lilla kis sóhajtással visszatolta az egyik kicsit elmozdult visszapillantóját. Nem történt komoly baj. De valami mégis megrepedt – nem a fényezésben, nem a lámpákban, hanem valahol mélyebben. A hirtelen ítélkezés, a meglepődés, az a furcsa érzés, hogy valakit nem ismersz, csak nekimész, aztán ott álltok, sértetten, ismeretlenül, összeütközve.
Rudi hátralépett. – Nem akarom, hogy veszekedjünk. Megnézem, történt-e komolyabb kár. – mondta. Lilla is kiszállt. – Én sem veszekedni akarok. Csak siettem, és nem figyeltem. Talán én is hibáztam.
A szerelők rövidesen megérkeztek. Semmi komoly: egy horpadás Rudinál, egy megrepedt lökhárító Lillánál, de nem kellett tréler, sem festés. Amíg a szerelők babráltak, Rudi és Lilla egymás mellett álltak a járda szélén. Zavartan, de már nem ellenségesen. Lilla megtörte a csendet. – Maga mindig ilyen szabályos? – Rudi elmosolyodott. – Megpróbálok. De higgye el, néha unalmas. És maga mindig ilyen gyors? – Lilla elmosolyodott. – Megpróbálok. De higgye el, néha veszélyes.
Valami megváltozott köztük. Nem sokkal később Lilla megkérdezte: – Megmutatná egyszer, hogyan kell jól parkolni? Nekem sosem megy elsőre. – Rudi bólintott. – Megmutatom. És maga? Megtanítana rá, hogyan lehet kicsit… lazábbnak lenni?
Aznap délután Lilla elvitte Rudit a versenypálya szélére. Nem hogy versenyeztek volna, csak nézték, ahogy a többi autó köröz. Rudi először furcsán érezte magát, de aztán rájött, milyen más ez a világ. Másnap reggel Rudi állt meg egy zebránál, és Lilla is ott volt, de most lassan gurult, figyelve, és intett a gyerekeknek.
Egy hét múlva közös bemutatót tartottak a városi gyerekeknek. Ott állt Rudi, a komoly, de nyugodt rendőrautó. És mellette Lilla, a lila sportautó, aki most először viselt fényvisszaverő csíkot is, mert azt mondta, „nem csak csillogni lehet, hanem látszani is.” A gyerekek tapsoltak. A felnőttek mosolyogtak. És valahogy, az a bizonyos csattanás már csak emlék volt – egy olyan pillanat, amiből valami új született. Nem harag. Nem szégyen. Hanem megértés.
És barátság.
Vége.
