Babó, a villámrendőr

Babó nem volt hétköznapi járgány.

Egyik nap még a versenypályán száguldott, fekete fényezését a napfény csillantotta meg, motorja mélyen dörmögött, mint egy oroszlán. Másnap már a rendőrségi garázsban parkolt, kék-vörös villogóval a tetején, és a hátsó ülésen egy radarberendezéssel, ami minden gyorshajtót kiszúrt.

Mert Babó két világban élt: versenyautó volt, egy Dodge Charger, akinek a sebesség a vérében volt… és egy felelősségteljes rendőrautó, aki vigyázott a városka biztonságára.

Reggelente Babó gyakran pattant ki a rendőrségi garázsból, hogy körbejárja Kerékfalva utcáit. Intett a gyerekeknek, segített átkelni az iskolánál, sőt még a pékség előtt is megállt, ha túl hosszú volt a sor, hogy rendet tartson.

De ha este jött el az idő, és a motorok moraja megtöltötte a versenypályát, Babó másik arca is előkerült.

– Ideje megmutatni, ki a leggyorsabb a városban! – nevetett, és gázt adott, hogy a hátsó gumijai füstöljenek, ahogy kilőtt a rajtvonalról.

A többi autó gyakran csodálkozva nézte.

– Te most rendőr vagy… vagy versenyző? – kérdezte Roki, a sportkocsi.

– Miért ne lehetnék mindkettő? – mosolygott Babó. – A szabályokat ismerni kell ahhoz, hogy igazán jól játssz a pályán.

Egy napon különös dolgok történtek a városban. Valaki elvitte a fagyis kocsit, és hajmeresztő száguldásba kezdett vele. A gombócok repültek, a kürt csilingelt, és a sofőr semmi jelét nem mutatta annak, hogy megállna.

– Ez egy… tejcsokis üldözés! – kiáltotta a főnök, és Babóhoz fordult.

– Rajtad a sor. Mutasd meg, mit tudsz!

Babó nem késlekedett. Beindította a motort, villogója felragyogott, és elindult – de nem csak úgy, rendőrautósan. A versenyző-énje is előjött: okosan manőverezett, előre látta, hol fordul a fagyis furgon, és úgy gyorsított, hogy közben mindenki épségben maradjon.

– Állj meg! A fagyid elolvad! – szólt viccesen, amikor végre sikerült elé kerülnie.

A furgon megállt. Kiderült, hogy a sofőr egy régi jármű volt, aki csak szeretett volna még egyszer „menni egy kört, mint régen”.

Babó nem dühöngött. Csak bólogatott.

– Akkor gyere, mutatok neked egy igazi versenypályát. Ott szabad a pálya, és a fagyi sem baj, ha megolvad közben.

Az eset után Babót mindenki tisztelte: gyors volt, de figyelmes, kemény, de kedves, rendes, de szabad szellemű. A gyerekek rajzoltak róla képeket, a felnőttek mosolyogva integettek neki, amikor megállt a zöldségesnél vagy a könyvtárnál.

És ő? Csak nevetett, és azt mondta:

– Lehetsz gyors, ha figyelsz. Lehetsz szabad, ha felelős vagy. És ha két szíved van – egy a pályán, egy az utcákon –, akkor vagy igazán Babó!

Vége.

Hasonló cikkek

Szellőszárny Sas – Aki mindenkinek segített

Magasan, a Szélhíd-hegység legmagasabb csúcsán, ahol a hó csak a legbátrabb napsugarakkal hajlandó barátkozni, élt egy sas. Nem akármilyen sas. Őt Szellőszárny Sasnak hívták. A szárnyai olyan hatalmasak voltak, hogy egyetlen suhintásukkal meglibbentették a völgy fáit, a szeme olyan éles,

Tovább olvasom »

Elefántlépések – Egy család története

Valahol a meleg, napfényes szavannán, ahol az akáciák árnyéka hosszúra nyúlik a porban, élt egy kicsi, mégis különleges elefántcsalád. A család neve Lépés-csapat volt – mert ahová az egyikük lépett, oda követte a másik is. Nem mindig egy irányba, nem

Tovább olvasom »

Zümi és a Rakéta Kaland

Egyszer, valahol a világűr csendes zugában, volt egy űrkikötő, ahol rakéták álmodtak a csillagokról, és robotok álmodtak arról, hogy valaha igazi pilóták lehetnek. A legtöbb rakétát emberek vezették. Ők nyomkodták a gombokat, térképeket olvastak, számoltak, irányítottak. De volt egy kis

Tovább olvasom »