Valahol egy különös völgyben, ahol a fák magasabbak voltak, mint a tornyok, és a kövek olyan puhák, mint a párnák, élt egy dinoszaurusz, akit mindenki csak úgy hívott: Kovács Andrea.
Andrea nem volt se raptor, se triceratopsz. Ő egy különleges fajhoz tartozott: dinoramusz hatalmaserőműsz.
Már kicsiként is furcsán néztek rá, amikor egyszer egy ugrókötél elszakadt rajta. Pedig csak játszani akart.
– Ez nem lehet! – kiáltotta akkor Dénes, a diplodocus. – Még a dupla fonott őskötelet is átszakította!
Andrea csak vállat vont. Nem tehetett róla, hogy ilyen erős volt.
Ahogy nőtt, egyre nagyobb dolgokat emelt meg. Egy idő után ő húzta ki a sárból a beragadt kisdínókat, ő tartotta meg a barlang tetejét, ha javítani kellett, és ő cipelte az egész pikniket a hátán, ha a többiek elfáradtak.
De volt egy dolog, amit Andrea nem szeretett: ha csak az erejéért szerették. Ő nem akart állandóan “csináldmegAndrea” lenni. Néha csak rajzolni szeretett volna a porba, vagy bogyókat gyűjteni a kis barátainak.
Egy nap a völgybe új dinoszaurusz költözött. Ő volt Lilla, a hosszúnyakú.
– Szia! Te vagy az, aki leszakította a kötélpályát? – kérdezte nevetve.
– Igen… – motyogta Andrea –, de nem direkt.
Lilla nem kérte, hogy emeljen meg követ. Nem kérte, hogy tekerjen fel fát. Csak leült mellé, és azt mondta:
– Építsünk együtt valamit. Rajzzal. Gondolattal. Ne csak erőből.
És építettek. Egy hatalmas kőtérképet a völgynek, amin a barátok helyeit, a rejtett bogyósbokrokat és a hűvös árnyékfoltokat jelölték meg.
A többiek odagyűltek. Megnézték. És először nem azt mondták:
– Andrea, mit emelj meg?
Hanem:
– Andrea, ez gyönyörű!
És attól a naptól kezdve már nem csak az erő miatt keresték őt, hanem azért, aki volt: kedves, figyelmes, okos. És igen… ha kellett, még mindig simán kettészakított egy kötelet. De már csak nevetve.
Vége.
