Villám Vili messze földön híres volt gyorsaságáról. Karosszériája piros-fehérben csillogott, a kerekei pedig úgy pörögtek, mintha mindig versenyben lenne. Vili imádta a sebességet, a zajt, a gumifüstöt. És imádta, ha nézték.
A városi versenypályán minden reggel elsőként jelent meg, és mindig úgy kanyarodott, hogy a por felcsapjon a többiek szélvédőjére.
– Vigyázz, jövööööök! – rikoltotta nevetve, miközben elhúzott egy kis gyakorlóautó mellett.
A többi jármű nem volt ilyen lelkes. Lali, a tanulóautó, már egy ideje csak féloldalasan parkolt, mert Vili egyszer elcsúszott mellette, és koccantotta. Mimi, a mentőautó mindig a pálya szélén maradt, nehogy baj legyen.
– Vili, lassíthatnál! – mondta neki egy reggel Robi, a zöld robogó.
– A lassúság a te dolgod, Robikám. Én száguldozom, ez vagyok én! – nevetett rá Vili, és már el is porzott.
Egy nap különleges esemény volt a pályán: nyílt nap, amikor a város minden lakója megnézhette a bemutatókat. Vili egész héten erre készült. Új gumit kapott, lepolírozták a tükrét, még a kipufogóját is krómmal vonták be. De a legfontosabb: kitalálta a dupla villámugrást.
Az egész pálya izgatottan zsongott. A gyerekek zászlókat lengettek, a felnőttek fagylaltot majszoltak. Vili a központi ugratóhoz állt, mögötte felfújható karos célkapu, előtte rámpa, és egy hatalmas közönség.
– Figyeljetek, mert most jön a legnagyobb mutatvány! – kiáltotta, majd gázra lépett.
Először minden tökéletesnek tűnt. Vili repült. A levegőben pörgött egyet, majd még egyet. Mindenki tátott szájjal nézte.
De aztán valami félrement.
A lendület túl nagy volt, a célkaput túlszárnyalta, és Vili a nézők mögötti parkoló felé esett. Egy sikoly, egy puffanás, és egy boruló fagyis furgon hangja töltötte be a teret. Vili nekicsapódott az elektromos kisautónak, és a furgon oldalát is megreccsentette.
Csend lett. Olyan csend, amit Vili még sosem hallott. A por leülepedett, a közönség döbbenten állt.
Vili csörögve-görögve mászott ki a roncs közepéből. A kereke kissé ferdén állt, a fényezése megkarcolódott. De nem ez fájt neki, hanem az arcok. A meglepett, szomorú, csalódott arcok.
Nem tapsolt senki.
A következő nap Vili nem ment ki a pályára. A garázs sarkában parkolt, lehunyt fényszórókkal. A hangja sem volt már rikító, inkább csak egy halk pöfögés.
Lali lassan odagurult hozzá.
– Tudod, Vili, tehetséges vagy. Tényleg gyors. De nem ettől leszel csodált. Hanem attól, ha figyelsz másokra is.
Vili nem szólt. Csak bólogatott.
Másnap újra kiment. Nem versenyzett. A fagyis furgon mellett állt, segített kipakolni a dobozokat, kinyitotta a napernyőt, még a nyalókákat is ő osztotta. Néhány gyerek felismerte.
– Nézd, ő volt a gyors autó! – súgták egymásnak.
De most csendes volt, kedves, segítőkész.
A fagyis bácsi egyszer odasúgta neki:
– Látod? Így is lehet ragyogni.
Vili elmosolyodott. Nem volt verseny. Nem volt hangos ugratás. De a nap végére sok-sok kisautó jött oda hozzá, és megkérdezték:
– Megmutatod, hogyan kell lassan jól kanyarodni?
És Vili megmutatta.
Mert néha a leggyorsabb is akkor lesz igazán nagy, ha tud időben megállni.
Vége.
