Afrika szélén, egy poros szavannán élt egy fiatal orrszarvú, Brúnó. Brúnónak hatalmas szarva volt, amire nagyon büszke volt – talán egy kicsit túlzottan is. Bármit megoldott vele: ha valami útban volt, bökkent rajta egyet. Ha leesett egy gyümölcs, bökk. Ha unatkozott, hát… akkor is bökk.
– Még jó, hogy nem vagy sárgarépa – sóhajtott Majmi, a majom –, már rég megbökkött volna.
Brúnó nevetett. Ő nem bántani akart, csak hát – ha van az orrodon egy ekkora szerszám, miért ne használnád? A többiek azonban kezdtek félni tőle. Nem merték odahozni a kedvenc játékaikat, és egyre kevesebbszer hívták játszani.
Egy napon sötét felhők gyűltek össze a szavanna fölött. A levegő fülledtté vált, és a madarak elhallgattak. Jött a vihar. A kisállatok összeverődtek az öreg akácia alatt, de a fa nem bírt el ennyi menedékkérőt. Az ágak recsegtek, a levelek szálltak, az első villám élesen hasított az égbe.
Valamit tenni kellett.
Brúnó körbenézett. Látta a rémült teknőst, a vacogó surikátát, a reszkető papagájt. És akkor… valami másféle gondolat született benne. Nem a bökkentős, hanem egy új.
– Építsünk valamit – mondta halkan. A többiek ránéztek. Tényleg Brúnó mondta ezt?
– Tudok ágakat szedni… de pontosan, finoman. Nem csak lökni – tette hozzá.
Nekiláttak. Az egyik fűcsomó alól hoztak hosszú gallyakat, Brúnó szépen sorban igazgatta őket. Nem döfött, nem tarolt – most először irányított. Majmi a leveleket szedte, Lilla a zsiráf magasból kötözött, Tibi a teknős pedig a tervrajzokat mutogatta levelekre rajzolva.
A vihar dühöngött, de a kis kunyhó állt. Bent meleg volt és száraz. Valaki még kukoricát is hozott, valaki mesélt. És Brúnó csak ült, és mosolygott.
Senki nem dicsérte külön. De nem is kellett. Ott voltak mellette. Közel. Újra.
És attól a naptól kezdve Brúnó nem csak a szarvát használta. Hanem a fejét is.
Vége.
