Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis pékség egy kedves kisváros szívében. Minden reggel ott sült a legfinomabb kenyér, illatos, ropogós héjú, belül puha.
De amit senki sem tudott: a leges-legutolsó kenyér, amit mindig a legutolsó adagban sütöttek, varázskenyér volt.
Őt hívták Kelekótyának.
Kelekótya nem akármilyen kenyér volt. Amint kihűlt, beszélni tudott. Csak azok hallották, akik igazán figyeltek — és akik sosem felejtették el, hogy a kenyér is szívvel készül.
Egy reggel Babó bement a pékségbe Apával és Anyával.
– Jó reggelt! – köszönt Babó.
A pék bácsi mosolygott.
– Nézd csak, épp most sült ki az utolsó kenyér. Egészen különleges darab.
Babó odaszaladt, és abban a pillanatban hallotta:
– Jó reggelt, kisember! Ne csodálkozz, én vagyok Kelekótya.
Babó tátott szájjal nézett a kenyérre.
– Te… beszélsz?!
– Bizony. És lenne is egy kérésem. Szeretnék világot látni, nem csak a kenyérkosárban pihenni!
Apa kuncogott:
– Úgy hallom, van ma egy különleges vendégünk.
Anya megsimogatta Babó vállát:
– Vigyük hát magunkkal! De vigyázz rá!
Így hát Kelekótya a hátizsákba került. És onnantól kezdve egész nap mesélt.
A játszótéren így szólt:
– Ó, hintát még sosem láttam! Milyen vicces!
A parkban így suttogta:
– Mennyi madár! Vajon beszélnek-e kenyérnyelven?
Az ebédlőasztalnál így nevetett:
– Nahát, annyi finomság! De ne félj, én nem sértődöm meg, ha végül megesztek. Mert a kenyér legnagyobb öröme, ha boldogságot ad.
Babó megsimogatta a kenyér héját.
– Nem felejtelek el, Kelekótya.
Végül, mikor este eljött az uzsonna ideje, Babó egy nagy karéjjal vágott Kelekótyából.
– Köszönöm, hogy elhoztál kalandozni. És emlékezz: minden falatban ott van a szeretet, amivel készült.
És attól a naptól kezdve Babó mindig figyelte a friss kenyereket. Mert ki tudja? Lehet, hogy egyszer még egy másik Kelekótya szólal meg…
Tanulság: Néha a legegyszerűbb dolgok — mint egy kenyér — rejtik a legnagyobb varázslatot, ha figyelünk rájuk.



