Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit Babónak hívtak. Babó imádta az állatokat — különösen a lovakat. Minden este, amikor Anya mesét olvasott, mindig azt kérte:
– Lovas mesét mesélj!
Egy szép tavaszi reggelen Apa így szólt:
– Ma elviszünk egy helyre, Babó. Ott igazi lovacskák is vannak!
Babó szeme csillogni kezdett.
– Igaziból? Olyan igazi, akit megsimogatni is lehet?
Anya nevetett:
– Még annál is jobb: ha szeretnéd, talán fel is ülhetsz rá!
Úgy is lett. Elutaztak egy kis tanyára, ahol réten legelésztek a lovak, madarak énekeltek, virágok illatoztak. Babó szinte futva ment a karámhoz.
Ott egy kicsi, barna ló állt, fehér folttal a homlokán.
– Őt Cirmosnak hívják – mondta az istállómester. – Nagyon barátságos. Szereti a gyerekeket.
Babó odalépett.
– Szia, Cirmoska! – suttogta.
Cirmos megforgatta a fülét, majd odadugta az orrát Babó kezéhez. Egy szempillantás alatt össze is barátkoztak.
Apa és Anya figyelték, ahogy Babó először megsimogatta a puha szőrt, majd megetetett Cirmossal néhány répát. Aztán jött a nagy pillanat:
– Fel szeretnél ülni Cirmos hátára? – kérdezte a gazda.
Babó bólintott, kicsit izgult is.
Anya odasúgta:
– Nem baj, ha izgulsz. Cirmos vigyázni fog rád.
Apa pedig felemelte Babót a nyeregbe. Cirmoska nyugodtan lépdelt körbe a réten, Babó pedig egyre bátrabban tartotta magát.
Ahogy a lovaglás végére értek, Babó odahajolt Cirmos füléhez:
– Köszönöm, Cirmoska! Te vagy a legszuperebb lovacska a világon.
Este, hazafelé autóban Anya megkérdezte:
– Na, Babókám, hogy érezted magad?
Babó álmosan mosolygott:
– Olyan volt, mint a mesében. De most már tudom, hogy néha a mese is valóra válhat.
Apa elmosolyodott:
– És a legszebb meséket együtt éljük át.
Attól kezdve minden este, amikor Anya mesélt Babónak, ő így kezdte:
– Azt a mesét mondd el, amikor Cirmoska meg én barátok lettünk.
És a mese sosem ért véget… mert a barátság sem.
