Egyszer, nem is olyan régen, egy puha zöld völgyben, ahol az ég mindig kék volt, és a fák meséket susogtak, élt egy kisfiú, akit úgy hívtak: Babó. Babó nagyon kíváncsi kisfiú volt, mindig kérdezett, mindig nevetett, és mindig nyitott szemmel járt, hátha valami különlegesre bukkan.
Egy reggel, mikor a nap még csak pislogott a domb mögül, Babó sétálni indult a rétre. Egyszer csak különös hang ütötte meg a fülét:
„TÜ-Ü-ÜSZK!” – jött a hatalmas tüsszentés az erdő felől. A fák megremegtek, a madarak felröppentek, és még Babó haja is belibbenve figyelt.
– Ez nem egy hétköznapi tüsszentés volt – suttogta Babó. – Oda kell mennem!
Ahogy közelebb ért, egy óriási, szőrös, bolyhos lényt pillantott meg. Barna volt, mint a kakaó, hosszú ormánya volt, mint egy csúszda, és szemei akkora kerekek voltak, mint két napraforgó.
– Szia! – szólt bátoran Babó. – Te mi vagy?
A lény lassan ránézett, orrán egy kis virág ragadt a tüsszentés miatt.
– Én… én vagyok Mammu, az utolsó Szivárványos Mamut – mondta rekedten. – Elbújtam ide, mert mindenki azt hitte, hogy mamutok már nincsenek. És… egy kicsit megfáztam.
Babó közelebb ment, letörölte a virágot Mammu orráról, és megölelte.
– Nem baj, ha egyedül vagy. Most már nem vagy az. Én itt vagyok!
És attól a pillanattól kezdve Babó és Mammu elválaszthatatlan barátok lettek. Babó minden nap hozott neki meleg teát, sálat kötött a nyakába, és mesélt neki a világ dolgairól. Cserébe Mammu felültette az ormányára, és együtt csúszkáltak a dombokon.
Mammu különleges képessége volt, hogy ha boldog volt, a szőre elkezdett szivárványszínben csillogni – ezért hívták Szivárványos Mamutnak. Amikor nevettek, az egész rét fényárban úszott, és még az állatok is összegyűltek, hogy megnézzék a csodát.
De egy nap, mikor Mammu szomorú lett, mert eszébe jutott a régi mamuttársai, Babó fogta a kezét (vagyis a lábát, mert nem érte fel a kezét), és ezt mondta:
– Nem kell visszanézni, ha előtted ennyi szépség van. A múlt emléke szép, de a jelen veled csodálatos.
Mammu ekkor úgy mosolygott, hogy még a Hold is megvillantotta neki a fényét.
És így telt az idő: Babó tanított Mammunak dalokat, Mammu tanított Babónak türelmet és figyelmet. Együtt ültettek fákat, együtt nevettek, és ha valaki nagyon figyelt este a dombok felől, hallhatta, ahogy egy mamut és egy kisfiú nevetve mondják:
– Holnap újra csillog a szivárvány, ha együtt vagyunk!
Itt a vége, bökd meg a mammut ormányát, és álmodj egy nagy ölelést ma éjszakára.
