Egy nagy, poros építkezés szélén, ahol nap mint nap dolgoztak a gépek, élt két jó barát: Dodi, a nagy, sárga dömper, és Marci, a vidám, piros markoló.
Minden reggel, ahogy felkelt a nap, Dodi felmorogta a motorját, és így szólt:
– Gyerünk, Marci! Ma is sok földet kell elszállítani!
– Hozom már! – válaszolta Marci, és megforgatta ügyes markolókarját.
Marci ásott, Dodi szállított. Marci emelt, Dodi döcögött. De mindig együtt dolgoztak. Még versenyeztek is:
– Ma ki tud több kavicsot vinni a dombra?
– Vagy ki talál nagyobb követ?
A többi gép is szerette őket, mert sosem veszekedtek. Még akkor sem, ha fáradtak voltak.
Egy napon azonban esni kezdett. Nagyon. A föld csúszóssá vált, a gödrök megteltek vízzel, és az építkezést le kellett állítani.
De Dodi nem vette észre, hogy egy kis gép – Beni, a betonkeverő – beszorult az agyagos gödörbe!
– Segítség! – kiabált Beni.
Marci azonnal szólt:
– Gyerünk, Dodi! Itt baj van!
Dodi odaállt, Marci óvatosan beleemelte Beni hátát a dömper rakterébe, és óvatosan kivitték a száraz részre.
Beni remegett, de Dodi mosolygott:
– Nincs baj, kis barát. Most már biztonságban vagy.
Attól kezdve minden gép tudta: Dodi és Marci nem csak erősek, hanem igazi hősök.
Este, amikor már minden elcsendesedett, és a hold fénye világított a géptelepre, Dodi így szólt:
– Tudod, Marci, nem baj, ha esik. Ha együtt vagyunk, mindig megoldjuk.
Marci bólintott, és már álomba is billentette a kanalát.
És ha ma alszanak is, holnap új kaland vár rájuk – mert egy markoló és egy dömper mindig készen áll!
