Egy borongós, szürke reggelen Babó álmosan ült a konyhaasztalnál. A tányérján egy frissen vágott vajas kifli várta – olyan, amilyet a nagymamája szokott régen csomagolni a kirándulásokra.
Babó már épp beleharapott volna, amikor halk hang szólalt meg a tányérról:
– Pszt… Babó! Emlékszel rám?
Babó megdermedt, majd körbenézett. A hang a kifliből jött!
– Te… beszélsz?
– Bizony ám! Én egy nosztalgia kifli vagyok. Velem nem csak jóllaksz – velem emlékezni lehet!
Babó kíváncsian pislogott.
– Mire?
– Mindenre, amire csak szeretnél. Csak csukd be a szemed, harapj egy falatot, és én megmutatom!
Babó be is csukta a szemét, és finoman beleharapott. És abban a pillanatban…
…ott volt újra a nyári kertben, ahol a nagyi terítette a kockás pokrócot. A madarak csiripeltek, a nap simogatta az arcát, és a szél hintázta a körtefát. Babó futott a szappanbuborékok után, nevetett, és a zsebében ott lapult egy fél kifli – amit akkor is csak lassan evett meg, nehogy túl hamar elfogyjon.
– Na látod? – szólt a kifli hangja vissza a valóságba. – Emlékezni mindig lehet, ha megállsz egy pillanatra.
Babó mosolyogva nyitotta ki a szemét.
– Te vagy a legfinomabb és legemlékezetesebb reggeli, akit valaha ettem!
A kifli kacagott egyet – vagy legalábbis Babó úgy érezte –, aztán lassan eltűnt falatonként, minden morzsával egy új mosolyt hagyva Babó szívében.
És aznap reggel nem csak a hasa telt meg – hanem a szíve is.
És ha máskor is eszik vajas kiflit, Babó talán újra beszélget majd vele… mert az emlékek néha a legegyszerűbb falatokban élnek tovább.
