Volt egyszer egy kis bika, akit Benedeknek hívtak. A többi bika nap mint nap versenyzett a legelőkön: ki bőg hangosabban, ki tud nagyobbat rúgni a levegőbe, vagy ki ijeszti meg a madarakat legjobban.
De Benedek más volt.
Ő szeretett virágokat szagolgatni, bogarakat figyelni, és legjobban azt szerette, ha valaki mesét olvasott neki az árnyékban.
A többi bika sokszor nevetett rajta:
– Jaj, Benedek, te nem vagy igazi bika! Nem vagy elég bátor!
Benedek csak vállat vont, és tovább nézegette a szitakötőket a pocsolyánál.
Egy napon azonban különös dolog történt. A közeli faluból elszökött egy kiskecske, és beszaladt az erdőbe. A falu lakói kétségbeestek – senki nem mert utána menni, mert az erdőben egy régóta félreértett, nagy, morgós medve lakott.
– Ki hozza vissza a kiskecskét? – kérdezték.
A bikák egymásra néztek, de mind meghátráltak. Csak Benedek lépett elő.
– Én elmegyek – mondta halkan.
– Te? – csodálkoztak. – Hiszen te csak virágokat nézegetsz!
– De ha valakit baj ér, akkor a szív kell legyen bátor, nem a szarv – felelte Benedek.
Bement az erdőbe, és hamarosan megtalálta a kiskecskét egy bokor alatt reszketve. És akkor megjelent… a medve.
De tudod mit csinált Benedek?
Nem futott. Nem bőgött. Csak odalépett, meghajtotta a fejét, és így szólt:
– A barátom bajban van. Segítenem kell. Ha bántani akarsz, tedd. De előbb hadd vigyem haza őt.
A medve meglepődött. Soha senki nem beszélt vele így. Csak lassan bólintott, és csendben visszahúzódott a fák közé.
Benedek hazavitte a kiskecskét. Az egész falu ujjongott. A többi bika lehajtotta a fejét:
– Tévedtünk, Benedek. Te vagy a legbátrabb köztünk.
És attól a naptól kezdve, amikor valaki bátorságról mesélt, mindig azt mondta:
– Egyszer élt egy bika, aki nem harcolt… hanem megmentett.
