Egy napsütéses nyári napon a tóparti nádasban mama kacsa éppen a tojásain ült. Egyik reggel végre megrepedtek a tojások, és sorban kibújtak a kis sárga pelyhes kiskacsák. Csipogtak, bukdácsoltak, mindenki örült.
De volt egy tojás, ami nagyobb volt a többinél. Amikor az is végre kinyílt, egy kicsit más kiskacsa bújt ki belőle: hosszú nyaka volt, nagy tappancsai, és a tollai is szürkés barnák voltak, nem sárgák.
– Hát ő egy kicsit másmilyen – mondta Mama kacsa kedvesen. – De ugyanúgy az én kiskacsám!
A többi kiskacsa viszont csúfolni kezdte:
– Rút vagy! Fura vagy! Nem is vagy igazi kacsa!
A kiskacsa nagyon szomorú lett, és egy nap elindult világgá, hogy megtalálja, hová tartozik.
Útja során találkozott kerti csirkékkel, békákkal, kutyákkal – de mindenhol kinevették. Senki sem értette, milyen szép szíve van.
Jött a tél, hideg lett, de a kiskacsa bátor volt, kitartott. Egy öreg néni segített neki melegben maradni, míg újra eljött a tavasz.
Amikor a nap újra melegen sütött, a kiskacsa a tóhoz ment. Ott vígan úszkált néhány gyönyörű, hófehér madár hosszú nyakkal: hattyúk!
A kiskacsa odalépett, de lehajtotta a fejét.
– Én csak megnézlek titeket… tudom, én nem vagyok olyan szép.
De amikor belenézett a tó tükrébe, meglátta… ő is egy hattyú lett! Már nem volt pelyhes, nem volt ügyetlen – egy gyönyörű fiatal hattyú nézett vissza rá!
A többi hattyú boldogan fogadta be:
– Gyere velünk, testvérkénk vagy!
És attól kezdve a rút kiskacsa – aki sosem is volt rút, csak más, különleges – boldogan élt azok között, akik valóban látták, milyen gyönyörű.
Tanulság: Néha idő kell, mire megtaláljuk, hová tartozunk. De mindenki különleges, úgy, ahogy van.
