Egy szép nyári estén, mikor az ablakon már besütött az aranyszínű lemenő nap, Babó már nagyon éhesen toporgott a konyhában.
– Kész a vacsora? – kérdezte izgatottan, miközben nagyokat szippantott a finom illatból.
– Majdnem – mosolygott Anya. – De gyere, teríts meg közben!
Az asztalon már ott illatozott a finom húsleves. Gőzölgött, illatozott, és benne úsztak a répák, zöldségek, és a puha, főtt hús.
Apa egy nagy tányér levest szedett magának, és sok-sok főtt húst rakott mellé.
– Ez az én kedvencem! – mondta, és már kanalazott is.
Anya csak a leveszöldséget kérte. Ő mindig a legszebb répakarikákat válogatta ki, és Babó tudta, hogy Anya titokban a zöldségekkel beszélget vacsora közben – de ez az ő közös titkuk volt.
Babó elé pedig egy aranyszínű rántott sajt került, mellé egy nagy adag majonéz, és persze egy pohár hideg víz.
– Nyamm! – kiáltotta boldogan. – Ez igazi ünnepi vacsora!
Ahogy leültek, Babó elmesélte, hogy az oviban történt valami nagyon különleges:
– Ma Lana, a kislány, akit már biztos ismertek meséből, rajzolt nekem egy dinót! Azt mondta, „mert kedvellek”.
Anya és Apa mosolyogtak.
– Akkor ez egy igazi varázsnap! – mondta Anya.
– És egy ilyen napot csak egy varázsvacsora zárhat le – tette hozzá Apa.
Babó nagyot harapott a rántott sajtba, a majonéz egy kicsit az orrára is került, és mindenki nevetett.
Vacsora után együtt leszedték az asztalt, majd Babó megnézte még egyszer Lana rajzát, amit Anya már ki is tűzött a hűtőre.
És amikor Babó este álomba szenderült, a fejében még ott motoszkált a vacsora illata, a dinó rajz mosolya, és a tudat:
A legfinomabb vacsora mindig az, amit együtt eszik a család.
