Volt egyszer, nem is olyan messze innen, egy különleges madár: Emu. Nem tudott repülni, mint a verebek, nem trillázott, mint a pacsirták, és nem úszott, mint a hattyúk. De Emu futni tudott – gyorsabban, mint a szél! És volt valami, ami még különlegesebbé tette őt: a kíváncsisága. Semmi sem kerülhette el Emu figyelmét.
Egy napon, miközben hosszú lábaival szökdécselt a mezőn, Emu egy kisfiút pillantott meg. A fiú egy lapos kövön ült, és buborékokat fújt. A nap arany fénye játszott a buborékokban, és minden egyes pukkanás után Balázs – mert így hívták a fiút – hangosan nevetett.
Emu közelebb lépett.
– Te vagy a buborék varázsló? – kérdezte kíváncsian.
– Én? Nem, csak Balázs vagyok – felelte a fiú. – De szeretek játszani. Te ki vagy?
– Emu vagyok. És ma eldöntöttem, hogy megtalálom a Szélmesélő Dombot!
Balázs szeme felcsillant.
– A Szélmesélő Domb? Azt mesélik, ha felmászol rá, a szél mesél neked, igaz történeteket a világ legtávolabbi sarkaiból!
Emu bólintott komolyan. – Igen. Minden reggel hallok valami suttogást a domb felől. És ma elindulok oda. Velem tartasz?
Balázs nem habozott. Elcsomagolta a buborékfújót, felvette a sapkáját, és máris futott Emu után.
Az út hosszú volt, tele mókás kalandokkal. Átkeltek egy bodzabokor-rengetegen, ahol Mogyoró, a cirmos cica, és Bodza, a fekete cicus csatlakozott hozzájuk. A cicák nyávogva és dorombolva kísérték őket, mintha ők is hallani akarnák a domb meséit.
Áthaladtak egy békatavon, ahol egy hatalmas varangy – Tónió úr – megengedte, hogy köveken ugrálva átkeljenek, ha cserébe énekelnek neki egy békás dalt. Balázs kitalált egy dalt, Emu pedig a csőrével dobolt a földön. Tónió úr nevetett, és így szólt:
– Na jó, mehettek. De vigyázzatok: a domb tetején nemcsak mesét hallhatsz, hanem saját szíved hangját is!
Mire a nap kezdett lemenni, elérték a Szélmesélő Dombot. Emu fújtatott, Balázs lihegett, a cicák pedig nyávogva kapaszkodtak fel utánuk. Mikor mind felértek, megálltak, és… csend lett.
A szél körülölelte őket. Lágyan, mint egy takaró, körbejárt, suttogott, kacagott, és… mesélni kezdett.
A szél beszélt egy pingvinről, aki álmodott arról, hogy homokvárat épít a sivatagban.
A szél mesélt egy kis hajóról, ami csak viharban tudott dalolni.
És mesélt egy madárról, aki nem tudott repülni, de olyan bátor szíve volt, hogy mindenki követni akarta – ő volt Emu.
Balázs csendben hallgatta, ölében a két cica dorombolt. A nap lebukott a domb mögé, és csillagok gyúltak az égen.
– Ez csodálatos – suttogta Balázs.
Emu szemeiben könny csillogott. – A szél tényleg mesél. És nemcsak a világ dolgairól, hanem rólunk is.
Visszaúton nem beszéltek sokat. Nem is kellett. A cicák álmosan sétáltak, Balázs Emu tollai közé bújt a hideg elől. Mikor hazaértek, Anya forró teát készített, Apa pedig megkérdezte:
– Na, mit mesélt ma a szél?
Balázs csak annyit mondott: – Azt, hogy a legszebb történeteket nem mindig könyvben találjuk. Néha csak figyelni kell… és ott vannak a fülünkben, a szívünkben.
Aznap este, mikor Emu és Balázs elaludtak, a szél újra suttogott. És talán éppen rólad mesélt.
Itt a vége, fuss el véle, de ha szeretnéd, jöhet még egy fejezet belőle!
