Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit Babónak hívtak. Babó vidám, kíváncsi kisfiú volt, tele ötlettel és szeretettel. Egy szép kis házban lakott Apával, Anyával, és két játékos cicával: Bodzával és Mogyoróval.
Bodzának puha, fekete bundája volt, Mogyoró pedig cirmos és mindig kíváncsiskodott.
Egy este, vacsora után, amikor a csillagok már elkezdtek pislákolni az égen, Babó halkan súgott a cicáknak:
– Gyertek, menjünk titkos felfedezőútra a kertbe!
Apa és Anya épp teát kortyoltak, és mosolyogva nézték, ahogy Babó pizsamában, kabátban, és két doromboló cicalábbal kioson a kertbe.
A holdfény ezüstösen világította meg az utat, és a csendes kert most varázslatos erdővé változott. Babó egy falevélből koronát készített, a cicák pedig “királyi lovagok” lettek.
Egyszer csak valami suhogást hallottak a bokor mögül. Bodza nyávogott egyet, Mogyoró bajusza megremegett.
– Ne féljetek, én vagyok a bátor Babó! – mondta, és odalépett.
A bokorból nem más bújt elő, mint egy aprócska sün! Csak épp eltévedt, és most csipogva kérte:
– Segítsetek hazatalálni!
Babó megsimogatta a sün hátát (nagyon óvatosan!), és vezetni kezdte a sötét ösvényen, míg végül elértek egy avarhalomhoz.
– Itt a kis sünlak! – mondta boldogan Babó, mire a sün hálásan pislogott, és bebújt aludni.
A cicák doromboltak, és Babó is elálmosodott.
Hazaszaladtak a házba, ahol Anya már az ágyat igazította, Apa pedig mesekönyvvel várt.
– Milyen kaland volt ez! – mondta Anya.
– Titkos küldetés – súgta Babó, miközben bebújt a takaró alá. A cicák is összegömbölyödtek a lábánál, és mind együtt álmodtak a holdfényes kertről, a sünről, meg a legkisebb hős királyról: Babóról.
És ha ébren vannak is, mindig vár rájuk egy újabb mese…
