Egy napsütéses reggelen Babó, a 3 és fél éves kisfiú, egy különös ösvényen sétált az erdő szélén. Kezében egy kifli volt, másikban egy kismackó, a zsebében pedig egy piros kavics – mert szerinte minden igazi kalandhoz kell egy „bátorító kő”.
Ahogy befordult egy bokor mögött, hirtelen… egy nagy sörényes oroszlán ült előtte! De nem morgott, nem vicsorgott – hanem szipogott.
– Te miért sírsz? – kérdezte Babó, egyáltalán nem megijedve.
Az oroszlán felnézett, és így felelt:
– Azért, mert nem tudok ordítani. Már minden állat kinevetett. A madarak csipognak, a majmok rikácsolnak, de én csak így szólok: nyau…
Babó elgondolkodott.
– Én se tudtam mindig fütyülni. De Mami azt mondta: „Amit sokszor próbálsz, az egyszer csak sikerül!”
– Szerinted én is megtanulhatok? – kérdezte az oroszlán, akit egyébként Leonak hívtak.
– Persze! Gyere, gyakoroljunk!
És úgy is tettek. Babó felállt egy nagy tuskóra és így kiáltott:
– HÁÁÁR! GRRRR! RÁÁÁ!
Leo utána próbálta:
– Háá… nyuuu… grüüü… nyikk…
Babó nevetett, de kedvesen, és mondta:
– Az volt a baj, hogy nem hittél magadban. Most hunyd be a szemed, és gondolj arra, hogy bátor vagy.
Leo mély levegőt vett, hátralépett… és:
– RÁÁÁR!
Az egész erdő csendben maradt. A madarak pislogtak, a mókusok leesve maradtak a faágon. Aztán – taps!
Babó odaszaladt és átölelte Leonak a lábát.
– Most már te vagy az igazi oroszlánkirály!
Leo elmosolyodott, és így szólt:
– Nem az ordítás a lényeg, hanem az, aki hisz bennem. Köszönöm, Babó.
Véget ért a mese, de ha egy nagy RÁÁR hallatszik a bokrok mögül, lehet, hogy Leo próbálkozik – Babóval a nyomában.
