A fűben, ahol a harmat gyöngyökként csillogott a leveleken, egy kis szöcske lakott, akit Bencének hívtak. Bence nem volt nagyobb egy zöld babnál, de a szíve annál hatalmasabb volt.
Minden reggel ugrándozva ébredt, és így szólt:
– Ma valami újat tanulok!
A réten rengeteg rovar lakott: pöttyös katicák, szorgos hangyák, zümmögő méhek. Mindenki tette a dolgát, de Bence mindig kérdezett.
– Miért rezeg a fű, ha ugrálok?
– Miért mászik a csiga olyan lassan?
– Mi történik a naplemente után?
A többiek csak nevettek:
– Ugyan már, Bence! A szöcskéknek nem kell ennyit kérdezni. Csak ugrani és hegedülni tudni kell!
De Bence nem adta fel.
Egy este, amikor a nap már narancssárgán búcsúzott, Bence elindult, hogy megtudja, hova megy a nap, amikor lemegy. Ugrált, ugrált, amíg a rét szélére ért, ahol még sosem járt.
Ott egy idős tücsök ült egy lapulevél alatt.
– Te meg hová sietsz ilyenkor, kis szöcske? – kérdezte.
– Meg akarom tudni, mi van a rét szélén túl. És hova megy a nap!
A tücsök elmosolyodott.
– Talán nem is az a fontos, mit találsz… hanem hogy elindultál keresni.
Bence leült mellé, és figyelte, ahogy a nap eltűnik a domb mögött.
És abban a pillanatban megértette: a világ nagy, csodás, és tele van kérdésekkel – amiket csak az mer megválaszolni, aki mer elindulni.
Másnap reggel, amikor visszatért, a többiek kérdezték:
– És mit láttál?
Bence csak mosolygott:
– Én? Egy világot. És még csak most kezdtem el ugrani!
Véget ért a mese, de ha a fű között egy kíváncsi szöcskét látsz kérdezgetni… lehet, hogy Bence az. Úton az új felfedezés felé.
