Valahol, ahol a hegyek találkoznak az erdővel, él egy fiatal puma. A neve Panna.
Panna gyors volt, csendes és erős, épp ahogy egy puma lenni szokott. A felnőtt állatok mindig azt mondták neki:
– Egy nap te leszel a hegyek legrettegettebb vadásza!
De Panna csak a fűbe nézett, és így válaszolt:
– Én nem akarok senkit megrémíteni. Én barátokat szeretnék.
A többi erdei állat azonban nem értette ezt. A nyuszik elbújtak, amint meglátták, a mókusok felugrottak a legfelső ágra, és a madarak abbahagyták az éneklést, amikor Panna közeledett.
Ez elszomorította. Egy nap, ahogy a hajnali fényben a tóhoz sétált inni, megállt a víz partján. A tükörképére nézett: sima, barna bunda, nagy, sárga szemek, erős mancsok.
– Talán tényleg félelmetes vagyok… – suttogta.
És ekkor… halk nesz hallatszott a közelből. Panna feszülten figyelt, de nem támadott, csak lépett egyet. A fűből egy apró őzgida botorkált elő – láthatóan riadtan és fájósan.
– Ne bánts, kérlek! – nyüszítette remegő hangon.
– Nem bántalak – válaszolta Panna csendesen, és lassan közelebb ment.
A gida elcsúszott egy nedves kövön, és beütötte a lábát. Még járni is alig tudott. Panna óvatosan mellé lépett, és a fejével megtámasztotta, hogy ne boruljon el.
– Csak kapaszkodj belém – mondta lágy hangon.
Így indultak el együtt. Lassan, de biztosan. A nap emelkedett, és az erdő csendben figyelte, ahogy a fiatal puma a hátával támogat egy gidát a tisztás felé.
Az anyuka őz tágra nyílt szemekkel várt a túloldalon. De amikor látta, hogy Panna óvatosan visszakíséri a kicsinyét, meg se mozdult – csak bólintott.
Másnapra az erdő minden szegletében elterjedt a hír:
„Panna megmentette a gidát.”
A nyuszik nem szaladtak el. A mókusok lejjebb másztak az ágra. A madarak pedig újra énekelni kezdtek, ha Panna a közelben volt.
És Panna végre megértette: nem kell félelmetesnek lenni ahhoz, hogy erős lehess.
Véget ért a mese, de ha egyszer csendben figyelsz az erdő szélén, talán látsz egy puha árnyékot suhanni – és lehet, hogy Panna az. Barátot keres. Nem zsákmányt.
