A világ leghíresebb versenypályájának egyik garázsában lakott egy különleges versenyautó. Csillogó piros fényezése volt, karbonszárnya, és egy halk, mégis dörmögő hangja, amit minden szerelő szeretett. A neve Fifi volt.
Fifi nem volt a leggyorsabb. Sőt, néha kicsit félénk is volt a nagy versenyek előtt. Míg a többi Forma–1-es autó hangosan beröffent, és füstöt fújt, Fifi inkább a pálya széléről figyelte őket.
– Nem nekem való ez a sebesség – gondolta sokszor. – Én inkább szépen kanyarodok, és figyelek, hogy mindenki jól legyen a verseny végén.
De Fifi szeretett álmodozni. Álmában ő is repült a célegyenesben, ugratott, pörgött, és mindenkit megelőzött – mosolyogva.
Egy napon a csapat főnöke különös hírt hozott:
– Ma este lesz egy különleges éjszakai verseny. Nem számít az idő, csak az, hogy ki vezet a legszebben, a legbiztonságosabban… és a legszívből.
A többi autó morogni kezdett:
– Micsoda? Ez nem igazi verseny!
De Fifi fülei – vagyis a tükröcskéi – hegyeződtek. Ez pont neki való volt!
Este felgyúltak a pályán a fények. Az autók elrajtoltak. Volt, aki túl gyorsan vette a kanyart, mások egymást lökdösték.
De Fifi… szépen, okosan, szinte táncolt a pályán. Segített másoknak visszatérni a vonalra, ha kicsúsztak, és mindig mosolygott, ha előzött.
A verseny végén a bíró felállt és így szólt:
– A győztes ma este nem a leggyorsabb, hanem a legbátrabb álmodozó volt.
És a trófeát Fifinek adta – egy kis kupát, amin ez állt:
„Aki szívből vezet, az mindig célba ér.”
Fifi megcsillant a fényekben, és talán először azóta… már nem csak álmodott. Hanem hitt is magában.
Véget ért a mese, de ha egyszer hallasz egy halk, barátságos motorhangot… lehet, hogy Fifi suhan épp a saját álmai nyomvonalán.
